Monthly Archives: augusztus 2016

Séd 2016. ősz: VeszprémFest

13.

VeszprémFest, 2016. július 13–17.

A VeszprémFest szervezői láthatólag nem szenvednek triszkaidekafóbiában, bátran használták a 13-as sorszámot a fesztivál kommunikációjában, hovatovább július 13-án indították a programsort. A görög tragédiákból pedig jól tudjuk, hogy mindenféle hübrisz büntetéssel jár: a fesztivál napjaira annyira pocsék lett az idő, hogy minden koncertet az esőhelyszínre kellett telepíteni – angolos beszédtémát kínálva így még a legfantáziátlanabb és legbotfülűbb koncertlátogatóknak is.

 

A fesztiválnak már megírható története van, és nem lehet könnyű évről évre úgy nekiállni a fesztivál összeállításának és lebonyolításának, hogy a korábbi érdemek lenullázódnak, az épp aktuálisat kell egyetlenként kezelni, és emlékezetessé tenni. Miközben persze a fesztivál a hírnevéből is él, és ez a hírnév kötelezettség is, a közönség akarva-akaratlan viszonyít. Persze nem kell feltétlenül a tizenhárom év folyamatában és összefüggéseiben értékelni, az ilyen rendezvények alapvetően azért vannak, hogy nyáridőben elmenjen az ember az eseményekre, és öröme teljék bennük. Láthatólag mégsem ilyen egyszerű ez, a fesztiválok önmagukkal is és egymással is versenyeznek, adott esetben nemcsak idő-, hanem pénzbeosztás végett is mérlegel az ember, hogy idén Wagner-fesztivál legyen vagy VeszprémFest, Auer Fesztivál vagy Művészetek Völgye, netán Ördögkatlan, hogy A Tánc Fesztiváljáról vagy az Utcazenéről ne is beszéljünk (előbbit nagyon visszafogott belépőárak jellemezték, utóbbin pedig legfeljebb az italfogyasztás csapolta meg a pénztárcákat), főleg ha a jazz vagy a poposabb műfajok mellett a komolyzene vagy az összművészeti felhozatal is vonzza.

A VeszprémFest repertoárja sokrétű, minőségben pedig olyan programokat kínál, hogy a kellően nyitott ízlésvilággal rendelkezők akár az egész eseménysorra jegyet váltanak. Őket a négy-öt belépő (páronként pláne) nem épp az átlagos magyar pénztárcához méretezett áráért kell szinte hibátlan minőséggel kiszolgálni, az egy-egy esemény iránt érdeklődőket pedig azzal az eggyel kell megnyerni, hiszen az alapján fog ítéletet mondani az egész fesztiválról, és jövőre is eljönni vagy netán távol maradni. (Egyébként a színházi és a koncertvilághoz képest egyáltalán nem magasak a jegyárak, sőt, de a magyar pedagógus-házaspárt azért komoly megfontolásokra készteti, hogy mire költse ezt a 80-100 ezer forintját. És hát ki másnak rendezzünk egy nyári igényes jazzes-popos fesztivált, mint a magyar közalkalmazottaknak? – és ide jönne egy szmájli, ha használna ilyet a Séd.)

A tavalyi próbálkozáshoz képest, amikor a nagyszínpad és a Rozé-Rizling mellett volt FestGarden a Historia Kertben, Ex A. E. Bizottság a Dubniczay-házban, FestPresszó az Expresszóban, és egy igen komplex, az igényes jazzt erőteljesebben szerephez juttató markáns fesztivál valósult meg, idén eleve szerényebbre fogalmazódott meg a program, mérséklődött a kavalkád és a fesztiválhangulat, a vár kiiktatódásával pedig a Rozé-Rizling & Jazz Napok sem ért olyan magától értetődően össze a nagyszínpadi produkciókkal. Nem tudom, hogy mi az oka, hogy a tavalyi próbálkozásnak nem lett folytatása, jó iránynak látszott az érseki palota alatti, a Szentháromság térhez hasonlóan egyedi hangulatú helyszín bevonása a kifejezetten jazzes irány helyszíneként.

Persze az tett volna be igazán a szervezőknek, ha a História Kert helyett is esőhelyszínre kellett volna navigálni a közönséget, ahogy a Szentháromság tér is idén csak a készültségi állapotát mutatta a tribünnel, a széksorokkal, az öt estéből egyet sem sikerült azon a helyszínen tartani, amely tulajdonképpen a fesztivál origójának tekinthető. Ki is alakult némi polémia ekörül az ún. „legnépszerűbb közösségi oldalon”, ahol Mészáros Zoltán, talán a mundér becsületét is védve, unalmasnak mondta már ezt a lamentálást. Annyiban mindenképp joggal, hogy a Szentháromság tér ugyan különlegesen szép, egyedi koncerthelyszín, de messze nem tökéletes. Túl azon, hogy ha esik az eső, akkor ott megázik a közönség, márpedig ez itt megfellebbezhetetlen szempontnak bizonyult, vannak gondok az akusztikával (visszaverődés a Dubniczayról), a színpad láthatóságával (a hosszában elhelyett széksorok széléről) – no meg a befogadóképességgel is. Az pedig jó, hogy az Aréna ezek egy részére színvonalas megoldást kínál: nem ázik a közönség és többen elférnek, nota bene a beengedés és a helyszínelhagyás is könnyebben megoldható. Bizonyos koncerteknél talán még előnyösebb is, például, hogy (indokoltan) gonosz legyek: a bájgúnár El Cigala meg sem érdemelte volna a várat, Omara Portuando persze igen, és jót is tettek volna egymásnak. Gregory Porter koncertjét is jótékonyan vette volna körül a vár főterének épületegyüttese, nyitott éjszakai hangulata, de a koncert, illetve Porter művészetének lényegét tekintve, amely alapvetően mintha arról szólna, hogy a körülöttünk adódó rosszra jó válaszokat kell adni, és az adott helyzetből kell kihozni – nem is a legjobbat, de – a legnemesebbet, a helyszínen lamentálni kicsinyesség. Még konkrétabban: a Take me to the Alley autentikusabb egy lepusztult csarnokban (az Aréna nem az), mint egy elitista ékszerdobozban (szerencsére a vár is túlmutat ezen a közhelyen). Persze, show-biz ez is, mégis, Gregory Porter személyének hitelességéhez és az énekléshez mint jobbító cselekvéshez nem kellett a Szentháromság tér barokk hangulata. Gregory Porter éneke arról szólt, hogy jót tenni nemcsak a székesegyház kapujában lehet. Lisa Stansfield koncertjét megemelte volna a vár, talán őt is jobban inspirálta volna, Jamie Cullum (akinek a koncertjét eleve a tágasabb Arénába tervezték a szervezők) szintén különlegesebb lett volna a várbéli helyszínen, de ő az eleve adott helyszínre komponálta a koncertjét, ez csak itt valósulhatott meg így, helyettesíthetetlenül. Akárcsak a Thievery Corporationnél, akiknek szintén tökéletes helyszín volt az Aréna. Persze ez a társaság átelektronizálta volna a várat is, és – hogy ne maradjak végképp a ló másik oldalán – nem kétlem, hogy a vár hangulatától is inspirálva egyedibb eseményt hoztak volna ki a koncertből. Ahogy a közönség számára is kétségtelenül inspirálóbb a nyitott, ilyenkor célzottan bevilágított tér, fölötte az éjszakai égbolttal. Hogy egy megvalósult példával valóban visszalépjek néhány lépést a fenti fejtegetéshez képest: Dee Dee Bridgewater tavalyi koncertje csak a várban lehetett akkora élmény, láthatólag őt is megszólította a helyszín, a tér által kapott arcot számára a közönség is, és New Orleans hangjaként a számára látható Veszprémnek énekelt.

Az egyrésztre tehát van mindig egy másrészt: nagyszerű dolog újrafogalmazni kortárs művészettel a régi tereket, erről is szól a VeszprémFest, másrészt jó, hogy van egy több ezer fős koncertre alkalmas, modern módon minimalista, neutrális hodályunk, ahová be tudjuk vinni az ilyen eseményeket. Ezek a kérdések elmúlnak az idei fesztivállal. Marad viszont az, hogy merre megy tovább a Veszprémi Ünnepi Játékokként indult fesztivál? Elbírna-e mégis a közönségvonzóbb nagyszínpad mellett egy olyan kis jazzfesztivált, mint a tavalyi FestGarden? Van-e szándék és lenne-e közönség a barokk várba illő opera-előadásra? Továbbá hogyan nyerhetnének a néhány ezres felvonuló közönséggel a Művészetek Háza kiállításai? És végtére is, miután kiköltöztettük a várból a Közgázt, a megyei levéltárat, a megyei közművelődési intézetet, a megyei pedagógiai intézetet (és persze a mérsékelt közművelődési hatású börtönt), tudunk-e a néhány ünnepi napon túl is életet hozni a várba?

Ladányi István

Séd 2016. ősz: VeszprémFest Omara Portuondo-koncertjéről

Fotó: Gáspár Gábor

A lenyomat lenyomata

Omara Portuondo – Diego el Cigala 85 Tour. VeszprémFest, Veszprém Aréna, 2016. július 13. Fellépők: Omara Portuondo – ének, Diego el Cigala – ének, Yumitus – zongora, Rolando Luna – zongora, Andres Coayo – ütős hangszerek, Rodney Barreto – dob, Gaston Joya – nagybőgő

Valamikor a kilencvenes évek végén vettem fel a Duna tv-ből videóra Wim Wenders és Ry Cooder közös filmjét a Buena Vista Social Clubot. Amíg nem találtuk meg barátaimmal a lemezt, addig videóról hallgattam vissza újra meg újra, hogy: De Alto Cedro voy para Marcané Llego a Cueto, voy para Mayarí (ez valami olyasmiről szól, hogy megyek egyik városból a másikba – legalábbis ez rémlik a feliratozás alapján). Szép korszak szép dalai voltak.

Emlékszem, Csabi barátom, a Vad Fruttik kiadványarculatát meghatározó grafikus hozta a szombathelyi albérletbe kazettán a BVSC-t, és imádtam a hangulatát. Gépelés közben is ezt hallgatom most. Érződik az egész lemezen, hogy Ry Cooder különösen ügyelt arra, hogy megszólalás autentikus maradjon, mintha épp ott ülnénk Havannában egy utcasarkon, és egy koszlott bárból szűrődne ki az érzékien dús zene. Nem egy agyonproducerált, kristálytiszta hangzású lemezt készített. Éppen ellenkezőleg. Az anyag élő – hol koszos, hol döcögős, hol dögös, hol silány, és ezért lett számomra különösen szerethető. Azokat az időket idézte meg a fejemben, amikor még nem voltak számítógépek, hogy kijavítsák, amit mi nem tudunk. Mintha egy ötvenes-hatvanas évekbeli tánczenei lemezt hallgatnék.

Ezt szerettem volna visszaidézni Omara Portuondo koncertjén is. Nem ez történt.

Omara 85 éves. Én még sosem voltam 85 éves. Nem hiszem, hogy élni fogok ennyi idősen, de ha el is ketyegek addig, valószínűleg az Életörömben fognak pelenkázni.

Ehhez képest Omara itt volt velünk az Arénában, és a közel kétórás koncertből körülbelül 45 percet töltött a színpadon. Nekem talán ennyi is elég lett volna, de hát ez mégiscsak egy világszínvonalú produkció, kell az a két óra.

omara0924

Partnere, Diego el Cigala spanyol flamencoénekes, akivel a sajtóközlemény szerint tavaly találkozott a Hollywood Bowl színpadán, és ez igazából meg is magyarázza, hogy hová is tűnt az a fajta intimitás, amit én úgy hiányoltam az egész estéből. Merthogy a Hollywood Bowl leginkább monstre produkcióknak ad helyet, és valami ilyesmivé vált Omara fellépése is.

Egy BVSC-franchise. Egy jól csengő márkanév, de inkább csak egy lenyomat lenyomata.

És most, itt mindenkitől bocsánatot kérek, főként, akik jól érezték magukat az Arénában. Tudom, bennem van a hiba, de a koncert jelentős részét nem tudtam élvezni. Pedig mellettem a snétbergeres diákok vadul huhogtak a hangszeres szólók kiállásaiban, de hogy valaki nagybőgőn adott idő alatt a legtöbb hangot fogja le, engem nem tölt el őszinte csodálattal, mert nem érzem azt, hogy ezeknek a zenei virgáknak bármi funkciója is lenne, azon túl, hogy teljen az idő. Hogy meglegyen az a két óra. Meg is kérdeztem a gyerekektől, hogy ki tetszik nekik a legjobban, de egy idősebb lány leoltott, hogy maradjak csendben, majd a koncert után érdeklődhetek tőlük. Úgyhogy kussban ültem.

A lényeg, hogy velem ellentétben a közönség túlnyomó része lelkesnek mutatkozott. Még a reklámokat is megtapsolták koncert előtt, és szerették a Jézus-hajú Diegót az arany pecsétgyűrűivel, karkötőivel, aki csillogóra manikűrözött körmeivel közvetlenül az első zongorás betét után érkezett. (A zongorista bácsi profi volt. Néha úgy éreztem, hogy a Szomszédok teleregény Vukán György által írt főtémájának fenséges hangjai visszhangoznak a színpadról. A tökéletességnek csak a rossz árnyalatait ismerem.)

Ezután Diego érkezett, és azt énekelte a dalok refrénjében, hogy: Te quiero!  De ne úgy képzeljük el, hogy beleőrül a flamencóba. Ezek inkább liftzeneszerű, mindenki számára könnyen feledhető dalok voltak. Talán a legjobb magyar szó erre a stílusra az, hogy cool.

Körülbelül fél óra elteltével kísérték fel a színpadra Omarát, aki persze győzött. Rá vártunk igazán, még én is, aki fanyalgok egy kongaszólón – és elragadó volt. Üdítően lógott ki ebből a steril, „az óceánjárón mi vagyunk a fő attrakció” zenei környezetből. Hirtelen fel is pattantak páran, s a színpad oldalához mentek táncolni. Ott volt mindenki, aki magyar latin. Beérezték a tekerős ritmust a kézilabda indusztriális székesegyházában.

Aztán húsz perc elteltével a művésznőt visszatámogatták az öltözőbe, hadd pihenjen.

Újra jött a liftzene, a dobszóló, egy másik zongorista, a kubai zászló, és az a fura érzésem támadt, hogy ez a produkció annyira hat autentikusan, mintha magam játszanék közép-amerikai dallamokat.

És visszatért Diego, aki már mellig gombolta ki az ingjét, hogy jól látszódjon az arany kereszt a nyakában. Identifikálta magát így is, úgy is. Műanyag lakodalom: egyszerre szórakoztató, és minőségi. Talán érdemes lett volna plexivel bevonni a színpadot, hogy még kirakatszerűbb legyen ez a kompakt mediterráneum.

Idáig bírtam, aztán kimentem a büfébe. Egy kubai lánnyal cseréltem eszmét, akivel még a bejáratnál zördültünk össze, mert azt mondtam, hogy szerintem ez olyan lesz, mint a Záray–Vámosi, csak spanyolul. Azt felelte, ne okoskodjak, most meg már  bevallja, hogy nem ismeri Záray Mártát. Ekkor elmagyarázom, hogy Kuba olyan messze van már, hogy valóban egzotikus lenne a Homokóra Omara előadásában. Mire ő Diegóra panaszkodik, aki szerinte nem elég cigány, és ezen az sem segít, hogy autóval jött, és még inni sem tud. Közben kintről hallom, hogy a díva visszatért a színpadra jó órányi pihenő után, hogy lezárja az estét.

A koncert után sikerült belépőt szereznem a vipbe, és az általam csak Titanic vonósnégyesnek keresztelt formációval együtt süllyedtem bele az ingyenfröccs habjaiba. Éljen 85!

Likó Marcell

Séd 2016. ősz: VeszprémFest Lisa Stansfield-koncertjéről

Fotó: Gáspár Gábor

A soul erotikája

Lisa Stansfield koncertje. Veszprémfest, Aréna, Veszprém, 2016. július 15.

Lisa Stansfield – ének, Ian Devaney – billentyűsök, David Oliver – billentyűsök, Davide Giovannini – dob, Davide Mantovani – basszusgitár, Mark Cotgrove – ütős hangszerek, Terry Lewis – gitár, Michael Donnelly – szaxofon, Craig Wild – trombita, Andrea Grant – háttérének

A pop különös iparága a zenének. Folyamatosan újratermelteti magát, aktualitásra törekszik, fiatalít. Ugyanakkor konzervál, mert idolokban gondolkozik, slágereket kíván. A slágerek pedig megőriznek, múlhatatlanná tesznek, időtlen csillogást adnak. Ez a múlhatatlanság azonban nemcsak hírnévvel jár, hanem be is zár, könyörtelenül múltidejűsít. „A 80-as évek végén és a 90-es években Lisa Stansfieldet a világ egyik legnépszerűbb popsztárjaként tartották számon. Érzelmes, magával ragadó hangjának és kortalan popdalainak köszönhetően a slágerlisták élére jutott.” – Ma is így ismerjük őt, a ’90-es évek popdívájaként. Én sem tudtam megszabadulni a beharangozott képtől, egy húsz évvel ezelőtti popsztárra vártam. Azóta azonban eltelt pár év, talán ideje volna újrarajzolni az arcéleket, és meghallgatni, milyen zenét játszik most.

lisastanfield1870

A VeszprémFest harmadik napján Lisa Stansfield elementáris egyénisége és slágerekbe rekedt ideája együtt álltak az Aréna színpadán. Ez az érdekes „elegy” kettős hangzást adott a zenének. Jelen volt egy nosztalgikus szólam, amiben a közönség összekapcsolódhatott az énekesnővel, valamiféle különös téridőben, a megidézett ifjúság múlhatatlan aurájában. A zenei pálya történeti ívét, valamint a dalokhoz fűződő emlékmorzsákat így együtt eleveníthettük fel olyan, sokszor már önjáró slágerekkel, mint a Real thing, az All around the world vagy a People hold on. Bár az énekesnő jól láthatóan mind hangi adottságokban, mind a zenéről vagy az életről való gondolkodásban máshol jár ahhoz, hogy ezt megmutathassa, előbb el kellett énekelnie múltbeli önmagát, hogy a közönség saját nosztalgiájától jóllakottan befogadja Lisa Stansfield zenei mostjait. A 2014-ben debütált album, a Seven dalai, a Can’t dance, Picket Fence, Carry on vagy a Stupid heart sokkal jobban illenek az énekesnő érces, soulos hangjához, mesélő- és előadókedvéhez, mint a ’80-as ’90-es években énekelt, hangzás tekintetében kiegyensúlyozottabb, ám hangjához sokkal kevésbé idomuló, sterilebb popslágerek. Az akkori, klipekből ismert énekesnő, régi szobák egyszervolt poszterei, a lemezborítókon figyelő kortalan arc mind ott van színpadon álló érett díva mögött, de már távol tőle. Lisa Stansfield viszont jól érzi magát a bőrében, nem akar visszafiatalodni, nem erőlködik azon, hogy önmaga ifjú, befutott sztárságát idézgesse. Miért is tenné, mikor hihetetlenül extravagáns a szürke hosszúkabátjában, fekete szatén kombinéjében, tollas kalapjában, térdig érő fűzős csizmájában. Igazi, kortalan femme fatale. A nőiség megélésének egy vitathatatlanul őszinte zenei leképezése az övé. Egy pillanatra sem esik ki a szerepéből, hiszen magát adja. A szenvedélyes, olykor hibázó, sebezhető, de erős nőt, akivel épp úgy múlik az idő, mint mindannyiunkkal. Számaiban újra és újra a szerelem, a párkapcsolat, a férfi-nő viszony témáját énekli meg, de sosem rugaszkodik el a megfoghatatlanság romantikus ködfelhőibe, mindig emberi léptékkel közelít a szerelem felé, mely az erotika, az összekapcsolódás testi valója és a végtelen vonzalom révén válik elmondhatatlanná, és lesz megélhető, egyszeri. A szexualitás azonban nemcsak tematikusan jelenik meg a dalokban, hanem a buja hangzás, a fúvósok virtuóz szólói, aláfestő futamai, valamint a sejtelmes, beúszó billentyűs megoldások, az énekesnő fojtottan reszelős hangja és a rendkívül intim előadásmód, a testbeszéd is erre játszik. A zenekar profi, vegytisztán kísérik, egyszerre adják a ritmust Lisa teste és hangja alá, ugyanakkor kicsit munkaízű a játékuk. A kiszámítottság, a kottából olvasott, forgatókönyvszerű automatizmus veszni hagyja az improvizatív eltévelyedéseket, amelyek zeneileg is előhívnák azt az erotikumot, amit Lisa személyisége belevisz a dalokba. Ebből az egy szinten (nagyon magas szinten) tartott folyamatos zenei áramlásból tűnik ki az énekesnő vokalistája, Andrea Grant. Már a belépője is lélegzetelállító (Can’t dance), amit utána csak fokoz alázatos dominanciájával a színpadon.

Az este folyamán egy dolog biztos volt. Lisa Stansfield nagyon érti a testet. Popszámainak funkys, discós beütései (8-3-1, What did I do to you?, Never, never gonna give ya up, Carry on) hamar táncba hívtak mindenkit. Arénányi embert rázott össze ez az érdekes időutazás a ’80-as évekig meg vissza, kit-kit vérmérséklete szerint, széken lötyögéstől a színpad előtt tombolókig.

Pintér Viktória

Séd 2016. ősz: VeszprémFest Jamie Cullum-koncertjéről

Fotó: Gáspár Gábor

Ének az esőben…

Jamie Cullum koncertje. Veszprémfest, Aréna, Veszprém, 2016. július 16.

Kint esik, míg bent az Arénában Jamie Cullum és csapata ad ütős koncertet. Cullum elviszi a hátán az egész show-t. Látszik rajta, hogy élvezi, élete a muzsika, örömzene szól végig. A koncert végén a fogadtatástól boldogan és ihletetten búcsúzik egyetlen zongorával kísért leheletfinom énekével. Mainstream felsőfokon! Vagy azon túl, egyéni módon.

Mészáros Zoltán a bevezető szövegben Jamie Cullum üzenetét tolmácsolja: reméli, hogy mindenki elhozta a tánccipőjét, ő nem jazzt, hanem popzenét játszik. Mindjárt az indító darabbal rácáfol erre, mert az bizony felállásban – klasszikus trió zongorával, bőgővel, dobbal –, előadásmodorban és a zongoraimprovizációjával valódi jazz. Igaz, ezután, fokozatosan feltornászva a hangulatot, populárisabb, pontosabban a szélesebb tömegek számára befogadható, de mindig igényes, koncertgesztusokkal tarkított két órával szolgálja meg a közönség háláját. És hálás is a közönség, a koncert vége felé megjelennek a csápolók, némelyek táncra perdülnek, és megszólal a lábdobogással kísért tapsorkán is. A közönségre átragad Cullum öröme, boldogsága és mindenekelőtt a zenébe vetett hite, érzik Cullumot, ahogy ő is tudja minden pillanatban, hogyan kell reagálni. Tudja, hogyan lehet fokozni a hangulatot, szegény Yamaha zongora és hangolókulcsai párszor nyöghetnek is a súlya alatt, de igazi, rendkívül tehetséges zenész. A show sohasem megy a zene rovására!

Jól énekel, hangja ugyan nem hordoz olyan jellegzetességeket, mint Frank Sinatráé vagy éppen Stingé. Szereti a falzett technikát. Nagyon jól zongorázik, ahol a jobb kéz technikásabb, a bal kéz inkább effektus jelleggel van jelen, de különlegesen egyéni hang nélkül. Dobon száll be, ha kell, miközben fantasztikusan énekel, szövegébe itt-ott direkt üzenettel a közönség számára. A koncert többnyire más előadók egyéni módon előadott dalaira épít, de azt nagyon magas művészi szinten, ez nem kétséges. Mindig kitalál valami különlegeset, a Singing In The Rainben humorral fűszerezetten játszik például az umbrella (esernyő) szóval vagy a zárószámban a közönség megénekeltetése után kitartat egy hangot, és arra építkezve bontja ki az egyébként imaszerűen finom énekét. Lenyűgözően bánik a publikummal! Talán valamikor teljesen originális zenei gondolatai is utat törnek, ekkor bontakozik ki majd valójában a talentuma.

Show tekintetében egyértelműen Cullum viszi a hátán az egész koncertet, miközben zenészei az utolsó előtti számot kivéve – itt a basszusgitáros arcán megjelenik egy mosoly – gyakorlatilag rezzenéstelen arccal vannak jelen. Pedig jók, univerzálisak: a basszusgitáros természetesen bőgőzik, a trombitás gitározik, a szaxofonos pedig billentyűzik vagy éppen zongorázik. A fúvósok kiváló improvizációs készséget mutatnak a ráadás nóta előtti utolsó számban, a klasszikus felelgetős (négyelés) improvizációban. A bőgős a Please, Don’t Stop The Music című darabban kap fontos szerepet, ahol a szóló után zongorával unisono vezetik a dallamot, majd Cullum átélt improvizációjával tudatja, hogy nagyon otthon van a jazzben. A hangszerelés általában kiváló, a fúvósok és a szintetizátorok segítségével egész nagyzenekari hatások is megszólalnak. Érdekes például a második szám (Just A Same Thing) dobbal, énekkórussal történő előadása is. Látványelemmel egybekötött a zongora testét, pengetett húrjait zenei effektusként kihasználó nyolcadik dala is.

jamiecullum2247

Zenéje jó értelemben eklektikusan összetett. Jazz, rock, pop, hip-hop, house, rhythm and blues, ismert sztenderdek, sőt egészen countrys hatás a 13. dalban, mind jelen vannak, és egyéni ízzel szólalnak meg. Bármelyik stílust veszi is elő, mesterien nyúl hozzá, alakítja át magára, és teszi elénk úgy, hogy lélegzetelállító pillanatok teremtődnek. A jazzimprovizációkat tekintve látszik, hogy zenei gondolatai vannak, és maximális érzelmi hőfokon képes azt eljátszani. Nincsenek ugyan Bill Evans-i akkordhelyettesítések, de nem is az a cél. Képes akár az improvizáció megszakítására, ha azt érzi, hogy ez már sok a közönségnek, és egy meghökkentő showelemmel visszatereli azt a kívánt hőfokra. Furcsa, de még ez sem zavaró, mert felvállaltan, szinte kikacsintva teszi ezt.

Nagyon szerethető ez az ember a maga jó értelemben vett őrültségével, hitével a zenében, azzal a rendkívül nagy energiával, amivel mindenkit elragad, és az őszinteségével (mese a gyerekről, szülőkről, tanárokról, önéletrajzi elemek nélkül – mindenki nevet – a 12. dalban). Visz-visz, észre sem vesszük, hogy eltelt két óra. Maradnánk még, de nem lehet, mert elsötétül az Aréna, és felhangzik a konzervzene. Vége a koncertnek! Itt maradt viszont az a hangulat bennünk, amelyet csak kiemelkedően tehetséges, magával ragadó személyiségek képesek felhozni belőlünk. Mindenki többnek érzi magát legalább egy estére, mielőtt visszavánszorog a hétköznapokba, de még ott is felsejlik majd napokig Cullum impulzivitása, alakja, gesztusai, zenéje.

A VeszprémFest sok-sok világsztárral szolgálta már közönségét, Jamie Cullum is méltán kapta meg díjait. Nagy-nagy árat fizetnek ezért a művészek, hiszen elég megnézni egy-egy koncertnaptárt, és leesik az ember álla: egyik nap a világ egyik felén, másik nap a másikon. Tehetséggel, alázattal, áldozattal, önfeláldozással, feszített életritmussal élik napjaikat, amire csak nagyon kevés ember képes. Mi pedig részt kapunk az örömükből egy koncert erejéig. Két óra, amelyet nekünk adnak az életükből. Köszönjük!

Kovács Attila

Séd 2016. ősz: VeszprémFest Thievery Corporation-koncertjéről

Fotó: Gáspár Gábor

Új, szép zenei világ

Thievery Corporation 20th Anniversary Tour. Thievery Corporation. Veszprémfest, Veszprém Aréna, 2016. július 17. Énekesek: Loulou Dijne, Natalia Clavier, Puma, Mr Lif, Rootz, Zee. Előzenekar: Barabás Lőrinc Live Act.

Már az elég lett volna az érdeklődés felkeltéséhez, hogy Jim Morrisonnal is munkakapcsolatban voltak. Az se semmi, hogy innen hamarosan Los Angelesbe, Berkeleybe majd Miamiba mennek. A Thievery Corporation fennállása alatt legalább két tucat társművésszel dolgozott eddig, ami szerethető magatartásra utal: az általuk tisztelt zenei világ megvalósításához más zenészektől, énekesektől is kérnek és kapnak segítséget. Úgy sejtem, tudják, hogy a zene közösségi és örömszerző műfaj, és az önmegvalósításban társak támogatják őket, a megvalósulás csak együttes munkálkodás eredménye lehet. Mind a létrehozásában, mind a megvalósításában, mind az élvezete során.

Felemás a helyzet, mint a VeszprémFest alkalmain majdnem mindig. Van könnyűzenei koncert, amelynek nem feltétlenül tesz jót, ha a színpad előtt csápolók jelenítik meg, mennyire testhezálló számukra a zene, s miféle módon reagálnak a hangokra. Ugyan bevett szokás, hogy a jegyet vásárlók kétféle módon – elöl, álldogálva, ritmusra mozogva olykor pedig táncra perdülve, vagy hátul, komolyzenei koncerthez megfelelő módon (az Arénában csöppet sem vendégbarátnak számító) ülőhelyhez rögzítetten – élik át és jelenítik meg az eseményt, s a Thievery Corporation itteni fölállása mintha mindkét zenehallgatási szokásnak eleget kívánt volna tenni. Emiatt tűnt úgy, hogy akik a színpadról követhető, számukra cerebrált módon szálltak be a produkcióba (ők a rajongók és a bennfentesek), a teljesítményt közepesen frenetikusnak ítélik, a lejtős lelátóra telepedettek, akiknek rálátásuk lehetett a színpadi teljességre, csupán felejthetetlennek minősítik. Valóban, ezt a koncertet az jellemzi a legpontosabban, s a körülmények negatív hatásai ellenére is úgy látható, hogy a tizenhárom évad jó műsorainak egyikeként marad meg majd az emlékezetünkben.

Abban is felemás a helyzet, hogy a DJ-duóból csupán az egyik fél volt jelen: Bob Garza. Ő az, aki indiános arcával, kecskeszakállával, vékonyra nyesett bajuszkával levezényelte az estet, boszorkányos fürgeséggel kezelte kütyüit. És jól láthatóan élvezte a zene minden taktusát. Nem jött el Eric Hilton, de ez előzetesen is tudható volt, hiszen a szerződésben bejelentették, nem biztos a veszprémi jelenléte. (Amúgy erről a Dívány kritikusa, aki szerint az X generáció még mindig tud bulizni, nem vett tudomást.) Így aztán a keverőhelyen mindent Garza látott el.

A veszprémi Aréna a legtöbb színházi és zenei produkcióhoz megfelelő színhely. Ritka alkalom, amikor nem az. Az önmagát divatosan – talán fellengzősen – ’premium music festival’-nak kinevezett 13. VeszprémFest július 17-i fellépőihez nem mutatkozott kegyesnek  az időjárás, s a fellépők nem a vár éjszakánként káprázatos aurával rendelkező Szentháromság terén adtak koncertet, hanem a dühöngős eseményekre valóban alkalmas (a vár terénél két léptékkel terjedelmesebb) Arénában. Az Aréna a középszerűen profi zenés műsoroknak biztonságos helyszíne, az akusztikai adottságok megfelelő kihasználása nem könnyű feladat, az esetlenségeket jóhiszeműen a körülményekre fogja a látogató, s alkalmat ad a nézőknek arra, hogy adott pillanatokban bólintson vagy ingassa a fejét. De alkalmas-e egy csúcsprodukció számára?

A Thievery Corporation programja azonban annyira nemzetközileg is számot tevő és profin megvalósított, hogy sokkal jobb helyszínt érdemelt volna, mint a veszprémieknek – és a Balatontól vagy Budapestről érkezett vendégeiknek – juttatott sportközpont. A környezet olykor elorozza vagy éppen felkínálja az élvezetek legjavát, és nem  igazán szólt jól a kezdő szám, a Heaven’s Gonna Burn Your Eyes.

A hangosítást az együttes technikusai oldották meg, a zenei elvárások és a koncertterem adottságainak figyelembevételével: minden olyannak hangzott tehát, ahogyan a DJ-zene igényei megkövetelték. És hamarosan minden összezúzódott, tört, harsogott. Vibrált a világ.

Az előadókat felkonferáló ügyvezető igazgató egyetlen tényt hangsúlyozott: ez az első alkalom, hogy elektronikus zenéhez kínált a VeszprémFest dobogót. Az elektronikus zene azóta, hogy felnőtt, éppenséggel az 1960-as évektől, a populáris zenében is önálló szerepkörhöz jutott. Az elektronika bármiféle használatát azonban mind a zenészi, mind a zenehallgatói világban felemásan fogadták. Hiába jegyzi a sikert már induláskor a Kraftwerk vagy épp a Depeche Mode. S a közelmúltban pedig az énekhangot a háttérbe visszavonó, a ritmust adó zenei eszközöket az előtérbe állító (a jamaicai eredetre utaló) dub-műfajt, illetve az ismétlésekre épített s a jazz, a funk és a hiphop elemeivel élő acid jazznek nevezett változatot is kedvelő, amúgy a dél-nyugat-ázsiai és a brazil népzenéhez is vonzódó Thievery Corporation. Az esten például – angol, francia, portugál, perzsa és hindi nyelvű s a nyelvi kultúrákhoz kötődő dallamvilágú dalokat játszottak, és a sokféle elemet elegyítő zenéjüket számos elektronikus zeneváltozat-definícióval próbálták meghatározni, és mind ideiglenesen került használatba, miután hamarosan új, olykor váratlan alkotórésszel írták felül a zenéjüket. Ezt szokták volt értő kritikusok a világzenének nevezett gödörbe belelapátolni.

Igen, ezt a fantasztikus alkotóerővel, invenciózusan összekevert, eredményesen előadott mixtúrát műveli a Garza és Hilton összefogta, a produkcióra összeálló társaság, hogy aztán időről időre más – tömény szeszt jócskán tartalmazó – keveréket állítson elő.  Összeöntöttek, összetolvajlottak mindenféle zenét a reggaetől a hip-hopig, amelyhez hozzátették a maguk individualista módján a kedvenc ízeiket, aromáikat és hangzataikat. Ettől is váltak a független zenei csoportok közötti összekötő láncszemmé. Sokan máig DJ-ként definiálják őket (s maguk is, szerényen, ezt hangsúlyozzák), de olyanok, akiknek a művek bemutatásakor szükségük mutatkozik a hangszerekre is és pazar, egyéni hangi adottságokkal rendelkező énekesekre, munkatársakra is. Úgy látszik azonban, hogya DJ-s kollaborációnak számos változata lehet, s olyan is akad, ahol nem a bakelithuszár keveredik előtérbe. A veszprémi koncerten is több, különböző származású, eltérő stílusú és karakterű előadóval jelent meg az amúgy kocsmát és zenei kiadót fenntartó, minden kötöttségtől joggal ódzkodó, érett – közös pályájukat húsz éve járó – alkotópár.

thieverycorporation2977

Lou-lou, Natalia Clavier, Puma, Mr Lif, Rootz, Zee. Ők, akik a zenéhez az éneket adták. Mindegyikük karakter, dalban, színpadi megjelenésben s a produkcióban betöltött helyében. Sok-sok éves közös koncertezés, pillanatokra megnyilvánuló sajátosságok, koreográfia, rivalizációs játék együttese – amely egyedi módon áll össze egy-egy estén. Take My Soul, La Femme Parallel, The Richest Man in Babylon… Váratlanok voltak, és az ilyesmit mindenkor hálásan fogadja a hallgatóság; a szokatlan, mondhatni vad vágások: a stílusok oly keményen váltják egymást, s úgy rántják át az embert a melankóliából a zaklatottságba, a táncőrületből a meditációba, hogy ilyenre sok zenészbanda, pláne, ha biztosra akar menni, nem merne vállalkozni. De azt, hogy sikerült nekik összerázni a mindenféle helyről jött hallgatói seregletet (akikben annyi a közös, hogy rajongók és érdeklődők), azt mutatja, hogy kétszer is visszatapsolták őket. Ráadásul élvezték is saját magukat, ezért a közönség külön hálásnak bizonyult – kétszer vissza is jöttek zenélni!

Voltak még az előzenészek, akikről méltánytalanul kevés szó fog esni bármilyen koncertkritikában is, pedig a Thievery Corporationnel összevethető színvonalon (és barátságossággal) mutatkozott be a billentyűket, trombitát és laptopot használó Barabás Lőrinc, egyszerűen azért, mivel csupán a felvezetett koncert megkívánta szinten szólt a zene (a trombitához nem megfelelő akusztika sem rontotta agyon…). A Mészáros-munkatársak közül pedig említendő még Klausz Melinda, aki példásan háttérben maradva, ugyanakkor dicséretes módon szervezte meg az eseménysorozat minden egységének közösségimédia-megjelenítését. (Ámbár igaz, hogy a résztvevő zenészek nevét nem lehet fellelni az információs felületen.)

És amit érdemes megnézni, emlékeztetőül: https://www.youtube.com/watch?v=LY25sM8EV_M&sns=fb&app=desktop

Géczi János