Monthly Archives: július 2016

Séd 2016. ősz: VeszprémFest Gregory Porter-koncertjéről

fotó: Gáspár Gábor

Intimitás és erő

Gregory Porter koncertje. Veszprémfest, Aréna, Veszprém, 2016. július 14.

A zene evolúciójában különleges állomást képviselő zene és a dinamika mérhetetlen széles tartományában mozgó, elementáris hatású, igazi „fekete” hang, amelyek együtt az emberi lélek legmélyén nyugvó késztetéseket is előcsalják –  a jóságra, az elesettek felemelésére felszólítva. Ezen az estén lüktetett a lélek. Gregory Porter hangja mindenkit megérintett. Mészáros Zoltánnak megint sikerült elhozni Veszprémbe olyan valakit, aki a VeszprémFest prémium minősítését mindenképp erősíti. Ha ez így marad, a fesztivál hosszú távra biztosítja magának az igényes zenét kedvelő közönséget.

A kritika (κριτική) eredeti jelentése vélemény. A véleményem – in medias res – pedig: hihetetlenül jó volt ez a koncert.

Gregory Porter és igazi zenész fazonokból álló akusztikus kvartettje (zongora –  Chip Crawford, bőgő – Jahmal Nichols, tenorszaxofon – Tivon Pennicott, dob – Emanuel Harrold) mesterien és tudatosan felépített hangversenyt komponált az Aréna színpadára, ahogy az egyébként igazi profikhoz illik. Az est elsősorban a Take Me To The Alley album dalai köré épült, de megszólaltak a Liquid Spirit, Be Good és a Water kompozíciói is.

Porterék muzsikája a soul, a blues és a gospel elemeire támaszkodva szövi zenei mondandóját, de fel-felbukkan egy-egy kortárs hangzás is a zongorista blokk-harmóniái között, a swinges érzet a szaxofon „hot” improvizációiban, a rock a dob szólóiban és a basszusgitár játékában a funky uprise, touch technikája, ha arra van szükség. Tudnak ők mindent, és teszik azt nagyon nagy alázattal Porter tökéletes, áradó hangját kiszolgálandó. Nagyon érzik egymást! Porter pedig tényleg azt csinál a hangjával, amit csak akar ebben a stílusban. Ha kell, végtelenül lágy, ha kell, olyan karcos, hogy az ember a bőrén érzi, és ha kell – bariton ide vagy oda – szinte tenori magasságokba ível, de mindenekelőtt nagyon karizmatikus az ének akkor is, ha nem értené az ember a szöveget, amely sokszor elesettségről, nélkülözésről, bánatról regél. Dallamai és előadásmódja mindig, mindent elmondanak önmagukban is! Engedtessék meg egy személyes megjegyzés: biztos vagyok benne, hogy Porter nagyon érzékeny és nagyon jó ember, ilyet gonosz ember nem tud.

gregoryporter1523

Maga a dallamvezetés sokszor a munkadal vagy az ősi blues modorát imitálja, a soul mindig jelen van, néha pedig a pop határát súrolja, azt viszont nagyon magas igénnyel. Improvizációiban szinte mindig megjelennek azok a bizonyos „dirty tones”-ok, amit csak fekete zenész tud igazán. Fantasztikus, ahogy a zenei alap a ritmusszekció (zongora + dob + bőgő) tercettjéből és a szaxofon szinte kontrapunktikus elemeiből felépül, majd Porter ráteszi a sajátos frazírozásával díszített koronát. És hagyja a zenészeit szólózni, improvizálni, mindenki kap lehetőséget. Sőt, sajátos indításaik és befejezéseik vannak: van, amikor szóló dob, bőgő – aki még a Come Together dallamából is idéz egy motívumot – vagy éppen szaxofon indít, és pár periódus szóló után lépnek be a többiek. George Russel a Líd-kromatikus koncepciójában ingoing (struktúrán belüli) és outgoing (struktúrán kívül futó) improvizációs technikáról beszél. Itt a zongoristánál éreztem elsősorban a merészebb, néhol kvartos hangzásokat, dallamokat, a kromatika felé elmozdulást, a szaxofon viszont azt az ősi, szinte extatikus állapotig eljutó, kifejezetten technikás játékmodort hozza. A dob – a flegmatikus külső ellenére – és a bőgő biztos technikával, néha humorral dobja fel a közönséget. A kísérő csapat tudja, hogyan kell jazzt játszani, a dobos halálosan pontos, a bőgő húzza előre, a zongorista pedig kicsit feszíti hátra, ebből jön az a jazzes érzet, amire aztán még mindig tud Gregory Porter építeni valami nagyot. Nem is akármekkorát! Nem véletlenül van ott a kortárs jazz horizontján.

Élvezet nézni azt is, ahogy énekel, ahogy játszanak a többiek. A koncert a művészek mozdulataival, mimikájával, kisugárzásával lesz teljes, a csukott szemeket hagyjuk meg a konzervmuzsikának, hiszen bármilyen koncert a zenészek látványától (és nem a showelemektől) lesz élvezetes. Jó látni, hogyan hatnak egymásra az előadók, hogyan élvezik egymás játékát, és hogyan inspirálja őket egy befogadó közönség. És jön is a válasz: az egekig fokozott zenei csúcspontok.

Minden koncerten vannak kiemelkedő történések. A „somebody told me to get over it” refrént tartalmazó dal a zongora szinte puritán játékával indul, majd mielőtt valaki azt hinné, hogy popzene szólal meg, olyan magasra repíti Porter exkluzív dallama, hogy kicsordul az ember könnye. Itt van aztán a szaxofonszólóval induló I Still Got Soul, ahol Porter egy időre felhangzó a capella bluesdallamai után a dobos kap szólólehetőséget, tanúbizonyságot téve a swing-beli jártasságáról, mindezt hihetetlenül lazán, majd egyre komplexebb struktúrát építve – nagyon jól felépített minden darab – egyre inkább a kromatika elemeivel manipulálva robbantják fel együtt az arénát. Van ¾ is, játékos szextfutamokkal indítva a zongorán, végtelenül finom, érzéki szaxofonválaszokkal, szinte a jazzsztenderdek hangulatát idéző végkifejlettel és kortárs szaxofonimprovizációval. A „Free” igazi soullá alakul a rockosabb indítás és – itt először – a basszusgitár bonyolult szövedékű, funkys technikát felvonultató játéka után, hogy aztán a – koncert végét jelzendő – Porter után a zongorista, a szaxofonos és a bőgős is levonuljon, magára hagyva a dobost, aki szólóval zárja a darabot.

Vége lenne a koncertnek, ha a közönség hagyná, de hála Istennek, nem hagyják, így a When Did You Learn még egyszer kifeszíti a tér-időt és teszi az estet teljessé. A magam részéről sejtettem, hogy sokáig nem fogok tudni elaludni. Az Aréna hangzása ugyan – nem hangmérnöki hiba miatt – sohasem volt még kerek, van szub-basszus és kiugró magas hangzás, de az a bizonyos gömbölyű, minden lágét megfelelő arányban visszaadó akusztika hiányzik. Nem emberi hiba, ilyen a terem. A koncert viszont mindenért kárpótolt, és a jazz evolúciójának számtalan eleme közül válogatva egy nagyon összetett, nagyon jól felépített zenei világba vitte el hallgatóságát, összhatásában nagyon felemelő, lenyűgöző élményt nyújtva.

 

Kovács Attila