Monthly Archives: június 2016

Séd 2016. nyár: Esti Kornél

fotó: Gáspár Gábor

Alternatív zene nagy dózisban

Elefánt- és Esti Kornél-koncert, vendég: Bagossy Brothers Company. Expresszó, Veszprém, 2016. március 19.

Már kezdtem beletörődni abba, hogy haldoklik a magyar alternatív rock. Távozott a színről a műfaj nagykirályaként emlegetett Kispál és a Borz, utóda, a Kiscsillag pedig hol felragyog, hol elhalványul: legutóbb például a zenekar dobosa, Mihalik Ábel okán, nemrég ugyanis kilépett a zenekarból. Na és a Quimby? Gondoltátok volna pár évvel ezelőtt, hogy egy nap majd ők lesznek az a zenekar, akik Ganxta Zolee-val közösen fognak szerepelni egy dalban, melyhez sajnos videoklip is készült? Mindezek után talán hiába várom vissza azt a Quimbyt, amelyiki 1999-ben kiadta az Ékszerelmére című albumot. Aztán „hol van az a krézi srác?” – tehetném fel a kérdést. Ismerős a számcím? Talán annyira már nem, hiszen a Heaven Street Seven is eltűnt a színről, utolsó fellépéseik egyike éppen ugyanitt volt, az Expresszóban, egy évvel ezelőtt…

Persze, hiábavaló visszavárni, ami már nincs, hiszen,– ha jobban megnézzük a hazai alternatív zenei körképet,– így is felfedezhetünk magunknak még jó néhány értéket a műfajban tevékenykedő együttesekből, akik közül egyre többen fordulnak meg a veszprémi Expresszóban is.

Az egyre népszerűbb és az elmúlt években sokat fejlődő Vad Fruttik kétnapos lemezbemutató koncertje után márciusban ismét volt lehetőségünk látni jobbnál jobb koncerteket a műfaj új úttörőitől. Ezúttal az utóbbi időben előszeretettel együtt turnézó Elefánt nevű zenekart, az új, Éjszaka van című albumával jelentkező Esti Kornélt, valamint az Erdélyben már jól ismert és egyre aktívabban tevékenykedő Bagossy Brothers companyt láthattuk a színpadon.

családias légkörben vette kezdetét az este, talán ebből kifolyólag az elsőként fellépő zenekar, a Bagossy Brothers company is csak egy óra késéssel lépett színre. Lassacskán azért mégis kezdett megtelni a hely, így Erdély manapság egyik legnépszerűbb zenekara is előbújhatott a színpad mögül. Aki nyáron, az Utcazene-fesztiválon már találkozott a viszonylag újdonságnak számító csapattal, az már nagyjából tudhatta, mire számítson: az ekkor bemutatott Elviszlek című album üde, fülbemászó dalai mellett (lásd: Fiúk a szomszédból. Bagossy Brothers company. .: Séd, 2015. ősz, 43. o.) ezúttal új zeneszámokat is hallhattunk, illetve láthattunk. Az egyik ilyen újdonság, a Vakít az óceán például már egész kiforrott dal az első album kísérletező, hangkereső darabjaihoz képest. Az énekes, Bagossy Norbert erőteljes, ugyanakkor mégis kellemes orgánuma, karakteres, enyhén karcos hangja a folkos zenei kísérettel felszabadítóan hat: nehezen lehet egy helyben végigülni ezt a koncertet; őket nézve akaratlanul is táncra perdülünk. A szórakoztató, szerethető zenék mellett ugyanakkor hiányoltam a közönséggel való párbeszédet. A fiúk, amilyen „in medias res” kezdtek bele a dalok eljátszásába – kicsit azt az érzetet keltve, mintha csupán maguknak játszanának –, ugyanígy, szinte szó nélkül távoztak a színpadról, hogy átadják a szerepet az Elefánt együttesnek.

Nem csoda, hogy ekkorra már teljesen megtelt az Expresszó. Erre a zenekarra nincsenek szavak, ha már egyszer hallottad, nem tudod kikapcsolni, egész egyszerűen magával ragad, és ennyi… „Menj ki, és írd ki a falra, hogy ennyi!” – hangzik találó módon az Elefánt-rajongók által már jól ismert Tizenhat című szám refrénjének részlete. Hangos, dühkitörésekkel átitatott, depresszív, ugyanakkor katartikus hatású zene az övék, senkiéhez sem hasonlatos. Műfaját tekintve is elég egyediek hazánkban: a drum and bass élénk, energikus beatjei gipsy punkos beütésekkel ötvöződnek az Elefántban. Sallangoktól mentes, de mégsem könnyen tovaszálló, felejthető dallam jellemzi az együttes számait. Depresszíven gomolygó, súlyos, mélyen ütő hangzásvilággal és tartalommal telítődött zenét játszanak, melyben minden egyes szám sajátos jelentéssel bíró történetet ír le – már-már költői módon, mindenféle stílusmegkötöttség nélkül.

Ezen a márciusi koncerten igazi Elefánt-egyveleget kaphattunk: találkoztunk az első, Kék szoba című album melankolikus, elgondolkodtató dalaival, a kiforrottabb Vérkeringő című lemez dühösebb, őrültebb, „ereszd el a hajam” érzésével telítődött számaival, de tömény mennyiségben kaptuk az újabb, Gomoly címet viselő lemez továbbra is fejtetőre állított, karneváli és cirkuszi kavalkádját idéző hangorgiájának lecsapódásait is. Gyönyörű és egyben fájdalmas tartalommal rendelkező dalokban volt részünk, melyeket áthatott kiüresedett életünk megtapasztalásának élményvilága is. Fekete humor és irónia, a mindennapok magányosságát és sérülékenységét álcázó hangvétel vegyítődött a líraival. Sírtunk és dühöngtünk egyszerre.

Az aznapi alternatív dömping kiteljesedése a veszprémi vonatkozású együttesnek számító Esti Kornél, a népszerű Kosztolányi-novellahős után elnevezett zenekar volt. Immár tíz éve, hogy Mezőtúron megalakult az együttes. Persze Estiéknél sem volt minden akadálymentes. Első, 2009-ben kiadott Egytől egyig című nagylemezük után szinte azonnal elkezdett felfelé ívelni karrierjük. Ezt követte 2011-ben a Boldogság, te kurva című albumuk, ami szintén nagy sikereket ért el. 2012 őszén következett be a csapat életében egy nagyobb változás, ami a rajongókat is megdöbbentette: az addigi énekes, Nagy István meglepő hirtelenséggel távozott a zenekartól; az Esti Kornél Facebook-oldalán jött a felhívás, miszerint a csapat énekest keres. Bizonyára minden rajongó félt a cserétől, hiszen Nagy hangját szoktuk meg. Eleinte jómagam is elképzelhetetlennek tartottam, hogy nélküle folytatódjon az Esti Kornél pályája. Végül Bodor Áronra, a veszprémi Pannon Egyetem hallgatójára esett a választás, így a 2014-ben megjelent Ne félj című lemezen már az ő hangja szól. Lehet, hogy ekkor még akadtak néhányan, akik Nagy Istvánt siratták, de hamar megszerette mindenki Estiék új énekesét, mára pedig a zenekar népszerűbb, mint valaha. Mindez jól látszott a legújabb, Éjszaka van című lemezbemutató turnéjának veszprémi állomásán is. Egyenesen zabálta a srácokat a közönség, ugyanakkor a zenekar sem maradt hálátlan: a koncert alatt végig az látszott, hogy számít nekik a rajongók szeretete. Mindenki nagy örömére nem maradt el a folyamatos kapcsolattartás a közönséggel, sőt, a zenekar tagjai még a színpadról sem féltek lejönni a „tánctérre”, hogy néhány szám erejéig együtt bulizzanak velünk. De talán nem volt nehéz jól teljesíteni az elmúlt időszak konstruktívan felépített albumának érett és lendületes zeneszámai után. Maga a koncert is energikus volt, még akkor is, ha közben világfájdalomról, magányról, félelemről és csalódottságról szóltak a dalszövegek. Turnépajtásukhoz, az Elefánthoz hasonlóan impulzív, erős érzelmeket kiváltó dózisokat kaptunk a keserédes, szívfacsaró, ugyanakkor abszolút igaz és aktuális témákból. A koncert az Egyedül című számnál teljesedett ki leginkább, ekkor érezhetően megőrült mind a zenekar, mind a közönség. A hangos, teli torokból üvöltős számokat szépen ellensúlyozták a csendesebb, melankolikus darabok, a címadó, Éjszaka van című számnál összeszorult szívvel kábé zokogni tudtunk volna. Még csak most jött ki az új album, de máris várjuk a következőt.

A zenekar tagjai, azaz Bodor Áron (ének, billentyű), Horváth Kristóf (gitár), Lázár Ágoston (dob), Lázár Domokos (gitár, vokál), Pályi Ádám (basszusgitár), valamint Veres Imre (gitár) igazán kitett magáért ezen a koncerten, a legújabb dalok mellett bőven jutott a korábbi slágerekből is.

Mindent összevetve fergeteges volt az egész este, volt sírás és kacagás is, fájdalmas üvöltések, majd az azokban feloldódó csend, lényegében minden, ami folyamatos libabőrözést és katartikus élmények nyomait hagyja maga után egy ilyen nem mindennapi, veszprémi éjszakában…

Éltető Erzsébet

Esti az A38-on

Éjszaka van. Esti Kornél lemezbemutató koncert. A38 hajó, Budapest, 2016. április 16.

Hírlik, amikor az Esti című műve megjelenésekor Esterházy Pétert arról faggatták, valóban elolvasott-e mindent, ami a Kosztolányi Dezső által teremtett Esti Kornél alteregó kapcsán született, azt válaszolta, igen. Mindegyiket ismeri, s ennek kapcsán találkozott az irodalmi alak nevét felvevő rockegyüttes műveivel is. S amúgy pedig – esterházys a fordulat, tehát hiteles a kistörténet – üdvözli zenész pályatársait. A hazai művészeti élet sztárkultuszát ismerve elképzelhető, hogy ez az egyetlen megjegyzés annyi új Esti Kornélrajongót eredményez, mint számos, az új albumról megjelenő zenekritika.

A 2006-ban alakult, önmagát az indie-alternatív-garage műfajba besoroló együttes a negyedik nagylemezét 2016 tavaszán jelentette meg. Az egykori gimnáziumi formáció mára a klubok kedvelt zenekarává vált, az ország vezető alternatív csapataival előzenekarként lépnek fel, s immár a nagy nyári fesztiválok szereplői. Az új lemezt bemutató koncertre Budapesten, a nemzetközileg számon tartott A38 hajón került sor. A Petőfi-híd budai hídfője mellett, a Henryk Sławik rakpartnál kikötött hajó az ilyen események miatt fontos helyszíne a magyar könnyűzenei életnek. S nem mellékesen: a különböző területeken dolgozó fiatal művészek találkozásainak, eseményeinek helyszíne is. Az egykori ukrán áruszállító teherhajó, a Lonely Planet útikalauz 2011-es szavazásán „A világ legjobb bárja” címet elnyert koncertterem (és kiállítóhely, illetve étterem), az Artemovszk 38 hajó gyomra mintegy 400-500 hallgatót fogad be, s a produkciók előadására alkalmas közepes pódiumot foglal magába. A fémlemezek képezte − szüntelenül imbolygó – zárt térben nemcsak a világfesztiválokról, koncertfolyamokról, alternatív terekről ismert külföldi együttesek, hanem a hazai zenészvilág legjobbjai is szerepelnek. Az Esti Kornél beavatott hallgatóság előtt mutatkozott be 2016. április 16-án.

De milyen egy lemezbemutató? Milyen a sűrűen szövött szövegekben, hatásos dallamokban gazdag koncert? Túl azon, hogy a (már megszokott) intróval kezdődik, és a ráadás három szám után egy fotóval zárul (a képen – ellenőrizhető a Facebookon – a fáradtan vigyorgó hat zenész, s mögöttük az Ez itt az ország című daltól kábult, lelkesen csápoló hallgatóság), azaz csoportképpel végződik. A koncert tizennyolc dalból áll, ha nem számítjuk a három ráadás dalt, amelyek nyilván az együttes önmagáról alkotott képét mutatják meg. (Bizonyosan nem véletlen, hogy elhangzott a Rohadt eső, majd az Éjszaka van összeállítás Nem kár darabja, továbbá az odamondogatós Ez itt az ország.) A dalokból kilenc megtalálható az új CD-n (a tizedik pedig a ráadás blokkban hangzik el). Erős indoka van annak, hogy a CD-dalsorrend nem ismétlődik meg a koncerten. A kilenc régebbi, a hallgatóság által már befogadott nóta közé keverten illesztődnek, a régi dalok közé sorolódnak be az újak! Így nem csupán az elmúlt tíz év munkái értelmeződnek át, de a régiek révén az újak is kapnak némi ismerős árnyalatot, pedig ha a most nyilvánosságra jutott dalokat önmagukban hallgatjuk, érezzük, hogy mennyi mindenben mások: immár nem cseppfolyósak, hanem alvadóvér-sűrűek, nem egy-vágányúak, hanem darabonként és együttesükben is részletdúsak és zeneileg találékonyan felépítettek. A dallamvilágukban sok az idézet, sok az utalás és sok-sok az egyéni invenció. Jó alapjául szolgálnak a színpadi produkciónak.

Amely aztán a sötét versszövegekre, dinamikus zenékre, dalösszeállításra épülve, látvánnyal, fénnyel, monológokkal kiegészülve élményekben dús előadássá válik. Fölemelkedik, mint romból a palota. Melyből azért lehet bármit is felhasználni, mert a színpadi hat ember révén előállított megvalósulás a legfontosabb. E koncerten nincsenek kiemelt alkotók, Bodor Áron billentyűzenéje és éneke nem értékesebb Lázár Ágoston vokáljánál és dobolásánál vagy éppen Veres Imre konok gitározásánál. A legújabb számoknak nincs is személyhez kötődő zeneszerzője, azt jelezve ezzel, az Esti Kornél közös teljesítményének számítandó; a szöveg sem individuális produkció, de végeredményben négy zenekartag munkájának eredménye.

Az Esti Kornél nemcsak azt tudja, hogy a koncertnek van eleje, közepe és vége, hogy jelentősége lesz annak, hogy a számok között mikor nem szólal meg a két énekes, s mikor pedig igen; sőt annak is, hogy egy vagy több mondatot suttog, ordít, dúdol vagy recitál Lázár Domokos, illetve Bodor Áron, hanem azt is, hogy a színpadi szereplés a legrosszabb szövegből (most nem erről van szó), a legpocsékabb dalból (most nem erről van szó) is kiváló előadást képes teremteni, ha a színpadra került figuráknak van jelenléte, és ezzel a léttel megfelelően bánni tudnak. A zenészek tudják, hogy a hideglelős, olykor trágár szövegekből, a finomkodástól mentes, férfias szövegéneklésből, a zúzós rockból semmi sem marad, ha a színpadon, este fél 10-től éjszaka 11-ig, a rajongó és kritikus tekintetek előtt nem alkotják meg az egyetlen közösségüket. Amelyben mindenki együttesen örül mindannak, ami a koncert része, s hogy végül elkészüljön, amit ép alkotásnak nevezhetünk. És ha az Egyedül, az Ez a város vagy a Meztelen depresszív üzenete nem oldódna fel a kollektív létezés örömében, az együtt kiélvezett Itt-ben, akkor minek lenne ez az este? Persze az Esti Kornél mindenestől fanyar is. Még: önreflektív, esetlen, kisfiúsan darabos, s minden jó felé igyekezetében olykor-olykor rossz is. Úgy látni, szeret olyan összetett lenni, mint az Élet, vagy, hogy egy másik nagy szó következzék, a Világ.

A lemezbemutató koncertsorozat újabb állomása április 25-én sajátos és jeles eseménnyé változott. A budapesti Akvárium Klubban szerepel az együttes, abba a sorba illesztve, amelyet a Bagossy Brothers Company, a Bohemian Betyars, a Marge és mások alkotnak az OTP Junior szervezésében megvalósuló Nagy-Szín-Pad tehetségkutató versenyen. A nagyterű akváriumi elődöntő után – részben egy 25 fős zsűri ítélete alapján is – derül ki, hogy az együttes bekerül-e a döntőbe, elég érdekesnek látják-e az Esti Kornél-jelenséget, hogy az országra ráengedjék, vagy sem. S mivel programszervező, műsorvezető, előadó, producer, programigazgató, s egyéb zeneipari tótumfaktumok özöne alkotja a hivatalos zsűrit, a mindenható grémium döntése hosszú időre meghatározhatja az együttes jövőjét. Jó hír, hogy az utóbbi időben mintha többször is sugározná a Petőfi Rádió az Esti Kornél dalait, amelyektől mindeddig, a dalszövegek sprődsége miatt, eltekintett. Sejthető, hogy hamarosan bekövetkezik az esti kornélosok pályamódosítása: vagy megszelídülnek, vagy kedvezővé válik (legalább) számukra a médiaközeg. Magam arra biztatom őket, a külső erők attakjától ne ijedjenek meg, de minden kihívásnak engedjenek − de és csakis a saját maguk módján.

 Géczi János

Otthonos sötétség

Esti Kornél: Éjszaka van

Március végén jelent meg az Esti Kornél zenekar negyedik nagylemeze, Éjszaka van címmel. És hogy milyen is ez az éjszaka? Olyan, mint amikor ötpercenként felriadunk valamilyen zajra, és egy idő után rájövünk, hogy a zaj bennünk van. Mint amikor kiszárad a nyelvünk, és begörcsöl a vádlink egyszerre, és rájövünk, hogy a szárazság és a görcs mi magunk vagyunk. Mint amikor az agyunk megállíthatatlanul zakatol, és arra gondolunk, bárcsak ne gondolnánk semmire. És amikor végre elaludnánk, rájövünk, hogy kelni kell. És a végén még örülünk is ennek.

Bár a mezőtúri zenekar Kosztolányi Dezső híres karakterétől kölcsönözte a nevét, az új album dalai több Radnótira emlékeztető momentumot is magukon viselnek. A lemez címe kapcsán azonnal a költő Éjszaka című verse jutott eszembe, majd a dalokat meghallgatva tovább erősödött bennem a párhuzam érzése. „Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, / Alszik a pókháló közelében a légy a falon.” A zenekar dalai tele vannak a magánéleti és társadalmi problémáktól megterhelt szívek aggodalmával, és tele vannak feszültséggel is. De mint a pókháló mellett alvó légy feszültsége: egyszerre őrjítő és nyugodt, egyszerre félelmetes és szép, egyszerre halál és élet. Tudatosságról valószínűleg itt nem beszélhetünk, de ez nem is fontos. A szövegek – régiek és újak – hatnak egymásra, kiegészítik, magyarázzák egymást. Együtt erősebbek, mint külön-külön. Az Esti Kornél dalai és dalszövegei önmagukban is hatásosak, egy hosszabb távú irodalmi konstellációba helyezve azonban még több réteget fedezhetünk fel a sorok mögött. Maga a tény, hogy a zenekar munkássága kapcsán elkerülhetetlen a szépirodalmi vonatkozások felemlegetése, jelzi, hogy az Esti Kornél jóval több egy átlagos, hazai alternatív zenekarnál. Ma Magyarországon ők az egyik legintellektuálisabb zenekar, és mint ilyen, szerzeményeik egyfajta szociális lakmuszpapírként is működnek.

A tíz dalt tartalmazó új lemez ott kezdődik, ahol az előző Ne félj! album abbamaradt. A Nincsen senki fent című dal már az éjszaka képeit előlegezte meg, a Véget ér című szám pedig magában hordozta azt a fajta aktív-belenyugvó attitűdöt, ami több szövegben is visszaköszön az új albumon. Az első dalban (Ez a város) a közösségi és személyes sorsok, problémák összekapcsolódását érhetjük tetten. Az egyén leképezi a társadalom visszásságait, hiányait, torzulásait. „Ez a város éjszaka csak annyira mostoha, amennyire ostoba az ember” – szól a dal egyik sora, hogy aztán a refrénben a Hiperkarma Lidocain című számára emlékeztetve ismétlődjenek a „Leépül minden. Lépjünk le innen!” mondatok. Fontos megjegyezni, hogy az általában negatívnak tartott Esti Kornél-dalszövegek valójában jóval több pozitívumot hordoznak, mint gondolnánk. Az üzenet pozitív. Ha az ember az elidegenedésről, kiüresedésről vagy kilátástalanságról beszél, az azért történik, mert igénye van valami másra. Ha a mulandóságról szól egy szöveg, az megtanít értékelni az életet. „Leépül minden. Lépjünk le innen!” – ez nem felhívás a lelépésre. Ez felhívás a szemek felnyitására, a gondolkodásra, a fennálló helyzet és rendszer, az egész látszatra épülő létezés leleplezésére. Remek felütés.

Az egymásra hatás a lemez dalai között is fennáll. Átjárnak egymásba a motívumok. Hol az egyik, hol a másik erősödik fel az egyes szerzeményekben. A város mint szimbólum rögtön a második dalban visszaköszön. Az Egyedül című darabban a fent és lent ellentéte egyben a kint és bent, álom és ébrenlét kontrasztját is hordozza. A társas magányban legalább annyira tehetetlennek érzi magát az ember, mint a Valami készül dal antihősei. „A zsebemben itt lapulnak a tervek, de véghezvinni sajnos nincs idő.” Ebben a deheroizált korban, jobb híján – sajnos – csak hallgatunk, esetleg kinevetjük a saját szerencsétlenségünket. A következő szám címe ez is: Nevetve. Ebben a dalban egy zseniális szövegmegoldás érzékelteti azt a fajta ambivalenciát, amit az egész album magán hordoz: „Nincsen semmi. Egymás nélkül egészen elvagyunk / Veszve ismerszik meg az ember…” A soráthajlás közti szünet kétféle, egymással teljesen ellentétes gondolatot működtet a szövegben. Egy univerzális problémát. Az ember szociális lény, így egyedül tulajdonképpen életképtelen, mégis a legnagyobb gondot az emberiség, hovatovább a világ számára maga az ember jelenti. Szép megoldás Lázár Domokostól. Az album címadó dala, egyben a legerősebb szerzemény, az Éjszaka van. Az ilyen dalokra szokták mondani, hogy már ezért megérte megszületni. Zseniális dal. Mély szöveg, gyönyörű, finom zene. Mintha minden korábbi dal itt futna össze, és ebből ágaznának ki a következő szerzemények. A Szerelem akár egy indulatos reflexió is lehet, az Éjszaka van melankóliájára. Talán ebben a dalban viszi a szöveget a legjobban a hátán a gitárriff. Erős dal ez is. A Segítségben visszatérünk a sötétbe, és a sötétség megnyugvást jelentő zugaiba. Ez a segélykiáltás nem is kiáltás. Tulajdonképpen az sem baj, ha nincs segítség. Ismét visszaköszön a vízbeugrás képe, ami az előző album egyik meghatározó motívuma is volt. Álom ez is, csak az ágy hullámzik reggel. És az élet. A következő szám (Veled együtt minden) poposabb hangvétele kicsit elüt az album többi dalától, de egyáltalán nem idegen attól, inkább egyfajta színt jelent az Esti Kornél monokróm szivárványában. A Nem kár szürreális szíveltávolítása után méltó és stílszerű zárás a Ki vagyok én? című dal. Zárás és nyitás egyszerre, hiszen az Éjszaka van album ott fejeződik be, ahol más albumok, könyvek, alkotófolyamatok kezdődni szoktak: az identitásmeghatározás kérdésénél. De miféle identitásra adnak lehetőséget a körülmények? A sötétben megtalált otthonosság valóban otthont jelent? Válasz nincs. Nem is kell, hogy legyen. Az Esti Kornél kérdező zenekar. Az új album is kérdező. És éppen ez a legnagyobb erénye.

Az album zeneileg a legerősebb, legjobban megszólaló Esti Kornél-album. Az izgalmas, háromgitáros felállás egyedi textúrát ad a daloknak. Szerencsére nem tömények a számok, sőt a zenekar a sok hangszeres minimalizmus elvén építkezve talált magának egy levegősen sűrű megszólalási formát. (Az album borítója is ezt a letisztult tartalmasságot tükrözi.) Külön öröm, hogy a korábbi, erősen érezhető hatásokat (például Arctic Monkeys) levetkőzve, de azokból építkezve ma már teljesen nyugodtan beszélhetünk esti kornélos hangzásról.

Összességében rendkívül okos, zeneileg és szövegileg is jól felépített, koherens album lett az Éjszaka van. A társadalomkritikával és magánéleti vívódásokkal övezett, közel negyvenperces úton a saját, személyes problémáinkkal és kérdéseinkkel találkozhatunk, ami kifejezetten súlyossá teszi ezt az albumot. És ezért 2016-ban, Magyarországon külön köszönet jár az Esti Kornél zenekarnak.

Varga Richárd

estikornel3938

Séd 2016. nyár: Szöveg és dallam

Fotó: Gáspár Gábor

Esterházy Péter – Dés László: Szó és szaxofon. Gizella Napok 2016., május 2–8. Hangvilla, Nagyterem, 2016. május 2.

A Gizella Napok programja nem szűkölködik irodalmi eseményekben. A befogadó tér többnyire a Hangvilla. Igaz, a Tűztorony udvarán is szerveződött Irodalmi piknik, amelynek vendége Botár Attila, Tungli M. Klára, Várszegi Martin és Kemendy Zsuzsanna. A város történelme előtt főhajtó nők programja (a Venőke szervezésében), illetve a Príma-, Kossuth-díjas író-költő, a Magyar Művészeti Irodalmi Tagozat vezetője, Mezei Katalin és a József Attila-díjas író-költő, a Magyar Írószövetség elnöke, Szentmártoni János Parnasszus kortárs apostolai című irodalmi megjelenése mellett Esterházy Péter és Dés László estje is ezekre a napokra esett.

Lehet, hogy Veszprémben sokféle irodalmat kedvelnek? Hiszen sokféle közönséget látok, ha nem is annyifélét, mint ahány irodalmi, irodalompolitikai, s a kanonizálók által megnevezett irályról szól a fáma. Ha mindazok vettek részt az esten, akik az Esterházy és Dés által képviselt eszményekhez, művességhez és bátorsághoz vonzódnak, akkor e megyei székhelyen sok-sok olvasó és értéket kedvelő él. Ugyan szomorkás tapasztalat, hogy többségében ötvenes és hatvanas (öltözködésükben és viselkedésükben vagy konszolidált, vagy továbbra is bohém) hölgyek és urak lélegeztek együtt gyönyörködve a színpadra kerültekkel, s elvétve vegyültek közéjük az ifjak és az éppen csak felnőttek. Az öregség bája volt jelen mindenhol és a műsoridő minden pillanatában. Az bugyolálta be Esterházy légiessé formálódott, kipirosodott arcú figuráját, őt, aki nyilván tudja, milyen is a ritkuló fehér hajjal, kigombolt ingnyakkal, nyersszínű ruhában belépdelni a tér közepébe, kiköszönni a nézőknek és arra is reagálni, hogy voltak, akik a székekből visszaköszöntek nekik. Amúgy a fekete bársony, amely behatárolta a nagy színpadi teret, hátul, a kezdés pillanataiban kéken s majd mindvégig bíborvörösben izzott: platinából készített, férfias ékszer számára megfelelő szelence.

2013-ban már ismert volt az a közös produkció, amelyet a hazai posztmodern irodalom emblematikus alakja, a Kossuth-díjas író, Esterházy Péter és az ugyancsak Kossuth-díjas Dés László zeneszerző-szaxofonművész komponált irodalomra-zenére. Szöveg és dallam egymásra hatásáról, együttéléséről, a lazaságban kipróbált író és a szaxofonhangon lamentáló zeneművész egymásra figyeléséről kapott a nagyszámú jelenlévő példát arról, hogy a két kortárs kultúrát meghatározó személyiség miként képes önmegvalósulni, egymásra figyelni, s miként valósítanak meg egy estét közösen, amelyet minden szempontból emlékezetesnek kell látnunk akár tíz év múltán is.

esterhazydes5853

Az elmúlt ötven év bizonyos időszakában az írók és költők olykor örömmel léptek fel zenészekkel együtt. Az irodalmár- és a művészszerep módosulásának tanúi lehetünk ilyenkor: a szó elvesztette mindenhatóságát, helyette a társasági esemény, a közösségi rítus vált fontossá, s a zene ennek az új funkciónak a belakását segítheti elő. A mostani emlékezetes, mert megható és bensőséges esten sem Esterházy Péter új szövegeiért, illetve Dés új dallamaiért érkeztek a vendégek, hanem, hogy beavatottságukat újra átéljék, hovatartozásuknak jelet adjanak, saját maguk kulturális sajátosságait kinyilvánítsák. Dés zenéje pontosan ellátta a tőle kívánt szerepet. Minden értelmében briliáns produkcióból részesedtünk, ha kellett, a szaxofon testébe bezárt hangokat megregulázó ujjak produkcióját láttuk, ha kellett, egyetlen árva síphang kanyargott a nézők fölött, majd ömlött elő, mintha zuhatagban a víz lenne, amely elsodor mindent, mi útjába áll. Ha kellett, e hangokhoz embertest – Désé – párosult gesztusokkal, mimikával, szavakkal.

A műsoridőre mértéktartóan ügyelő zenés felolvasásnak, illetve felolvasásokkal szekventált fúvós zenének biztonságos helye volt ezen az egyfelvonásos esten a Hangvilla színházi terme, hiszen itt szerephez juthatott az izgalomtól berekedt írói hang és a magányos hangszer duettje, nem vált keresetté és nevetségessé a két értelmiségi-alkotói szerephez asszisztáló íróasztal, és a nehézkes színpadi drapériák közé beültetett/beállított két főhős is biztonsággal állt a nyilvánosan fellépő színész- és a magányosan dolgozó alkotó-szerep peremvonalán. Esterházy Péter rövid részleteket olvasott fel három ismert és méltán népszerű művéből (a Harmonia caelestisből, annak is a mesterien megmunkált Számozott mondatok az Esterházy család életéből alcímű részéből, az Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változatból, az Isten háta mögé kitelepített család históriáját elmondó A Márk változatból és a megjelenés előtt álló, a hasnyálmirigy-rákbetegségéről szóló naplójából. Ironikus, hallásra is érthető, dramaturgiailag mívesen fölépített, felolvasót és hallgatót egyre-másra mosolyra vagy nevetésre inspiráló részletek következtek egymás után, állítások és tagadások, aláhúzott szavak és visszavont szavak, utalások és kiszólások sorjáztak, amúgy esterházyasan, mint azt előre sejteni lehetett.

Saját életünket másokkal átéltetni nem egyszerű feladat. Mostanság őszinteség szükséges hozzá, irónia, lelkes játék és hamis-mérkőzés, frivolitás, hit a mesei igazságtevésben és annak az elhazudása, hogy a valóság elviselhetetlen, nyelvcirkusz, szépséges orvosi tekintet, lamentáció és ijesztő egyebek, máskoron pedig más. Ha kétségei lennének az embernek, biztosan bekövetkezik a kétségbeesés is, miután önidézetek révén fókuszálódnak a mondatok. S majd minden olyannyira részletes lesz, hogy a hallgatóban felvetődik az elbeszélt világ vázlatossága. A valóságosság és a valóság elmondásának lehetetlensége, a retorikai és logikai ékítettség és a felkavaró alpáriság, az idővel való körbekerítettség és az univerzum behatárolhatatlansága; mintha kötőanyaga lenne mindaz, ami láthatatlan és súly nélküli kőtömbökből áll össze, s amelyet úgy hívunk, a saját történetünk.

A szenvedély kikezdhetetlen.

Géczi János

Séd 2016. nyár: Organikus festészet, amely absztrakt-konstruktívnak látszik

Halmi-Horváth István: Fehéregyensúly. Modern Képtár – Vass László Művészeti Galéria, Veszprém. 2016. május 21 – július 2.

Halmi-Horváth István kapcsolata Veszprémmel igencsak régi. A Képzőművészeti Egyetemi mestere, Szabados Árpád jóvoltából művésztanoncként is meg-megjelent lakóhelyünkön, mígnem aztán Populus címmel, a Vár Ucca Tizenhét Könyvek részeként 2000-ben képverskönyve jelent meg, amely a kortárs európai neoavantgárd igézetében jött létre, és határművészeten elhelyezkedő könyvműnek tekinthető. Erről a kiadványról, és a sorozatról az elmúlt évben is született egy áttekintő tanulmány, a Tiszatájban olvasható. Amíg az a kötet a világot nyelvi és képi jelekben egyszerre írja le, Halmi Horváth mára lemondott a nyelvi eszközökről, és kizárólag a látványra és a látványt előállító gondolatiságra koncentrál. Halmi-Horváthtól egyébként a veszprémi aluljáróban látható egy relief, más művei olykor a Vass László Gyűjtemény révén a Galériában is megtekinthetők. Jelenleg Fehéregyensúly címmel egy 17 darabos kollekcióval van itt jelen.

Ha megfigyelés alatt tartunk egy vagy több Halmi-Horváth István-festményt, de különösen azokat, amelyek az utóbbi fél évtizedben készültek, nézzünk úgy rájuk, mintha tájra vagy arcképre avagy csendéletre. Sorra észlelhetjük ezeken az absztraktnak tűnő műveken a látvány alakzatait, színeit és azok változatos viszonylatait. Ha egy napon az aprólékos katalógusunk elkészül, közel vagyunk a mintázati rend felismeréséhez. De figyeljünk, s tapasztalatainkat árnyaljuk tovább. Például a színek megnevezésével. Umbra, aranyokker, okker, a különböző kevert színes szürkék, magenta, ibolya, kadmiumsárga, krómsárga, olívazöld, titánfehér, nápolyi sárga, nápolyi rózsa, ultramarinkék, kobaltkék, indigókék, elefántcsont-fekete, kadmiumnarancs, kadmiumvörös. Ha kitartóak vagyunk és sikeresek, végezetül olyan ismeretmennyiséghez jutunk, úgy a koloritról, mint a kolorit által jelzett festőanyagról, ecsetmozgásról, képszerkesztésről s még annyi mindenről, amely elégséges a tökéletesen működő univerzumhoz.

Rejtetten organikus, látványában azonban konstruktív-absztrakt világ az, amely Halmi-Horváth Istváné. Ez a kozmosz részleteiben is követhető algoritmus eredményeként születik meg, és a gondolkodásbeli sajátosságok lenyomatait viseli magán, s ekként antropológiai értelemhez jut. Nem kell megijednünk azoktól az olykor szélsőséges ismeretektől, amelyeket tudomásunkra hoz a művek elkészüléséről. Elvégre a műben nem egyes-egyedül a végeredményt látjuk, hanem a lenyomatát annak is, milyen megfontolások, döntések, technikák, anyagok, műszervezési sajátosságok, külső és belső inspirációk befolyásolják. Ezek mögött ugyancsak ott állnak a kortárs jellegzetességek, amelyek a mienkétől eltérő, egyéb időszakok művészetét, művészét nem jellemezhették volna.

Akadhatnak, akik ásványi anyagokat, kristályokat fedeznek föl a látványban, s ezekből eredeztetik a kép értelmét. A földfestékek neve akár igazolhatja is a vélekedésüket. Ezek a megfigyelések az analógiában történő gondolkodás példázatai. Mások téri műveletekkel, matematikai eljárásokkal azonosítják a képeredményeket vagy azok kiindulási pontját. Megérthető s az emberre jellemző ez az értelmezési igény és az ilyesféle vizsgálódás, amelyekkel  nem pusztán a festmények, de az emberlét is identifikálható. Halmi-Horváth ebben a pillanatban a festményei elkészüléséhez szükségesnek látta annak elmondását, hogy a most kiállított munkák elődei még modellek után készültek. Korábban ugyanis lapokat hajtogatott össze, és így hozta létre a képi szerkezeteit. Most azonban ez a laphajtogatás, képalkotás kizárólagosan a vásznon történik meg, azaz az előkészítési procedúra jóval rövidebb ideig tart és kizárólagosan gondolkodási-érzelmi eljárások következtében áll elő. Ezeken a festményeken a képi rend organikusan alakul ki.

Ami a tárlat címét illeti: a fehéregyensúly az a folyamat, amikor azért, hogy a színeket legpontosabban vissza tudjuk adni, a fényképezőgéppel készítendő képünket korrigáljuk, színhelyessé alakítjuk. Ha fehérnek látjuk a fehér részt, akkor a többi szín is mentes a színeltolódástól. A kiállítás címe – Fehéregyensúly – szerint (v.ö. ellenpontozás) a valódi színek kerülnek a festői érdeklődés fókuszába, s a művek – a maguk abszolút minimalista módján – sem állítanak mást a gócpontba. Persze kérdés, mennyire határozhatóak meg ennek a határai? Átfolyhat-e és hogyan az alkotás a vászon visszahajtott szélére avagy a feszítőkeretre? Mekkora és mennyi lehet a színfolt, s milyen alakzatokban marad önmaga, és mikor nem válik hasonlattá, idézetté vagy éppen csak utalássá? Mi több, mekkora méretű lehet maga a táblakép? Avagy felszámolható-e a táblakép azzal, hogy egyes téri vonások hangsúlyozódnak?

Géczi János

Séd 2016. nyár: Eredetivé ismételve

Halmi-Horváth István: Fehéregyensúly. Modern Képtár – Vass László Művészeti Galéria, Veszprém. 2016. május 21 – július 2.

„Mindaz amit látunk, másképp is lehet, mindaz, amit hallunk, másképp is lehet, a dolgoknak nincs a priori rendje” – mondta Ludwig Wittgenstein. Gyerekkorom egyik legfontosabb élménye, hogy azt játszom: nézem a finoman foltos-pacás csempét a földön, a falon, hunyorítok, vagy kicsit elmozdítom a fejem, és mindig mást látok, mindig új arcok vagy történetek bontakoznak ki előttem. Az elképzelt történetek, világok száma csak attól függ, mennyi időm van szemlélődni. Halmi-Horváth István kiállításának egyik része, a Mozaik sorozat ugyanezt az élményt váltja ki, a szó legnemesebb értelmében gyerekes és játékos. Ezt a festészetet nem tudjuk betenni a felnőttek által oly nagyon kedvelt fiókokba: egyszerre konkrét, absztrakt és organikus. Konkrét festészet, mert a formai elemek nem valaminek a leképezései, hanem önmagukat határozzák meg, absztrakt festészet, mert nélkülöz minden szándékolt narratívát.

Hogyan is állunk az absztrakt művészettel? Egy nagyon konkrét, a korszellemnek megfelelő, egyszerre gazdasági és esztétikai vonatkozású példával: valahogy úgy, mint mikor nyerünk egy samponos szőnyegtisztítást porszívózással – vételkényszer nélkül –, és ráeszmélünk, hogy mennyi minden tud összegyűlni egy szőnyegen, egy szöveten, egy matracon hosszú évek, évtizedek, évszázadok alatt. A foltok, nyomok melyeket magunk után hagytunk, viszont nem a megtörtént eseményekre emlékeztetnek minket, hanem azok elvonatkoztatott sűrítményei, ahogy Kazimir Malevics mondaná: az érzet, mint olyan a lényeges. E művek azonban organikusak is, mert a geometrikus formák organikus elrendezésben jelennek meg, ezáltal a mozgás, a kivirágzás vagy a repülés érzetét keltve, egyszerre szembesülünk a születéssel és az elmúlással, talán a legszebb kép, melyen a sárga formák szép lassan elenyésznek, majd eltűnnek. E sárga motívumok, miként Malevics sárga paralelogrammája, átszellemültek, anyagtalanok, létezésükben van valami időtlen. A legtöbb Mozaik-kép viszont élettel teli, eleven, érzéki, szenvedélyes, minden él és mozog, kristályok és növények növekednek.

Halmi-Horváth István művészetének egyik legfontosabb jellemzője az ismétlés, nemcsak a permutációra alkalmat adó, hasonló művek létrehozására gondolok, hanem a művön belüli ismétlésre is, a formák sorozatokba, szekvenciákba rendeződnek. Az ismétlés önmagunk és a világ megismerésének legfontosabb eszköze, maga a művészet is egy ismétlés, ahogy Gilles Deleuze Platónnal szemben állítja: a műalkotás nem alacsonyabb rendű utánzás, hanem a legmagasabb rendű ismétlés, a művészetben megjelenik minden dolog alapvető létmódja, az ismételtség. Az ismétlés metafizika anyácska és dialektika apácska szerelemgyereke, és miként tudjuk, a tudás anyja. Paul Valery állítja az egyik füzetében: „Az értelem első reakciója, hogy minél gyorsabban elismételje, amit az érzékenység elébe festett, megcsendített, elveszített, a semmiből rögtönzött”, majd ekként folytatja: „miközben megpróbálja megérteni, megismétli, s lassan-lassan azért érti meg, mert elismételte és újramondta.”

Fontos kérdés e művekkel kapcsolatban a szervezettség és a szervezetlenség kérdése. Hantai Simonnal ellentétben, aki sajátos képkészítési technikával, az ún. pliage-zsal készítette hasonlónak tűnő festményeit, tehát a vászon hajtogatásával, gyűrésével és festésével hatalmas felületeken absztrakt mintázatokat alkotott, felhasználva az absztrakt expressziomizmus, a gesztusfestészet szabad képalkotási módszerét, Halmi-Horváth István nem esetlegesen, hanem precízen hozza létre formáit, színeit, tónusait. A kötetlen formaszerveződés viszont lehetőséget teremt az esetlegességre, a már említett jelenségre: képzeletünk tág teret kap, hogy a látható világ elemeit lássa bennük.

Ha a mozaikképek a strukturált rendezetlenség, akkor a színstruktúrák sorozat a strukturált rendezettség. Halmi-Horváth Istvánnál a kép egy önálló entitás, ezért van, hogy a színstruktúrák sorozat képeinek megfesti az oldalait, hangsúlyozva, háromdimenziós dologról beszélhetünk, ellentétben a festészetben megszokott két dimenzióval. Ezek a képek két részből állnak: egy monokróm és egy színes-csíkos felületből. A különböző színek, a valőrök, a fókuszálhatatlanság hatására ezek a festmények is vibrálnak, mozognak, miként a Mozaik sorozat képei. A festők általában azért fordulnak a mértani formákhoz, mert így tudják megalkotni a világ szerkezetének legtökéletesebb képét. E képek a jelenségek mögötti abszolútumot, az idea örökkévalóságát tételezik, azt, hogy léteznek örök érvényű értékek, melyek önmagukban léteznek, mert a fogalmak azonosak maradnak önmagukkal, és a mi tökéletlen anyagi világunk csak visszatükröződése az örök és változatlan ideák világának.

Halmi-Horváth István képművészete szerves folytatása – csak a magyar művészetet említve – egyrészt a 20. század eleje-közepe művészei, Kassák Lajos, Moholy-Nagy László geometrikus művészetének, másrészt a még élő nagy öregek, Bak Imre, Hencze Tamás festészetének. Tökéletesen, precízen megfestett vásznai, melyek mégis lehetőséget teremtenek az elszabadult értelmezésre és melyeknek egyik legfontosabb tulajdonsága az ismételtség, mégis inkább kortárs festőtársaival például Bernát Andrással vagy a nemrég elhunyt Braun Andrással rokoníthatók. Sokan nem tudják, hogy az egyetlen eredeti magyar izmus, melyet nemzetközi színtéren is számon tartanak, az Kassák művészete – és most az eredetin volt a hangsúly, nem az izmuson. És, hogy ezt miért említem? Mert a kortárs magyar geometrikus/konkrét/absztrakt/organikus/nonfiguratív/nem reprezentáló festészetet sokkal eredetibbnek látom vagy gondolom, mint Kassák óta bármikor. Ezért sem tudjuk betenni oly kedvelt fiókjainkba, valószínűleg új szavakat, fogalmakat, terminusokat kéne hozzá alkotnunk.

Farkas Viola

Séd 2016. nyár: Az utazás művészete

Fotó: Gáspár Gábor

Tavaszi Tárlat 2016. Művészetek Háza, Veszprém, 2016.

A veszprémi Gizella Napok Művészeti Fesztivál keretében 2016. május 7-én nyílt meg az immár hagyományosnak számító Veszprémi Tavaszi Tárlat a Művészetek Háza szervezésében, rendezésében. A grandiózus kiállítás (116 művész több mint 200 alkotását tekinthetik meg a látogatók) három helyszínen – a Csikász Galériában, a Dubniczay-palota Várgalériájában és az egykori Piarista Gimnázium épületében – látható 2016. június 26-ig, a Múzeumok Éjszakájáig.

A Tavaszi Tárlat – mely meghívásos alapon működik és háromévente rendezik meg – lehetőséget nyújt a Veszprémhez és a megyéhez kötődő művészeknek legújabb alkotásaik bemutatására (a kiírás szerint minden alkotó kizárólag 2013 után készült munkával jelentkezhetett a tárlatra) és a személyes találkozásra. Újdonság, hogy ebben az évben csatlakoztak a kezdeményezéshez a zirci III. Béla Gimnázium, Művészeti Szakközépiskola és AMI tanárai és diákjai is. Rendhagyó volt a kiállításmegnyitó is: dr. Temesvári Balázs, a Veszprémi Közüzemi Szolgáltató Zrt. igazgatója nyitotta meg a tárlatot, ezt követően került sor a díjak átadására. Díjat kapott Farkas Imre, Dózsa-Borbély Béla, Deli Anett, Gáspár Balázs, Ézsiás István, Sós Gergő, Feledy Gyula Zoltán, Farkas István, Boros Viola, Kiss Anna, Kanics Dorottya, valamint Hatala Péter, aki egy önálló kiállítás lehetőségét nyerte el, mely a következő Tavaszi Tárlatig valósulhat meg a Művészetek Háza kiállítótermeiben.

Ahogy az eddigi években, idén is meghatározott tematika köré épült a tárlat, azonban a témától eltérő műveket is be lehetett adni, ám ezeket nem zsűrizték. A zsűri tagjai voltak Bordács Andrea esztéta, egyetemi docens, Izinger Katalin művészettörténész és Sinkó István képzőművész, művészeti író. Az idei koncepció, nevezetesen a turista tematika a két kurátor, Hegyeshalmi László és Áfrány Gábor ötlete volt. A mottóként megadott Zygmund Bauman-idézetet olvasva kíváncsisággal vártam a tárlatot, érdekelt, hogy a kortárs alkotók miként látják ezt a számos gondolatot elindító, izgalmas, szerteágazó témát. „…a turisták, akik megérdemlik ezt a nevet, abszolút mesterei a minden szilárd felolvasztása és minden kötöttség eloldása művészetének. Ami elsősorban jellemzi őket: nem tartoznak ahhoz a helyhez, amelyet éppen felkeresnek; megvalósítják azt a csodát, hogy a megfelelő helyen vannak, anélkül, hogy a helyükön volnának.” Bauman a Turisták és vagabundok című írásában a posztmodern ember életstratégiájához kapcsolódóan elemzi a turista viselkedését. Egyik legfontosabb jellemzőjének a távolságtartást gondolja. A mai világban minden mulandó és esetleges, ami ma érték, holnap már értéktelen, ami régen tartós volt, ma eldobhatóra cseréljük, az identitás is úgy cserélhető, mint egy ruhadarab. Ehhez az életformához alkalmazkodik, és ezt valósítja meg a turista, aki „gyenge gyökeret ereszt”, és legfontosabb számára a szabadság, a mobilitás, az autonómia, hogy távolságot tartson és gondoskodjon arról, hogy „ez a távolság ne váljon közelséggé”. A változékony, „laza kapcsolatok” világával szemben ez az egyik lehetséges védekezési mód.

A téma komplexitása miatt is a kiállítás arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen gondolatok fogalmazódnak meg a kortárs művészekben a turistával kapcsolatosan; miként látják ők a turistát, milyen asszociációs sort indít el egy ilyen témakör az alkotókban. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy a kiállító művészek kisebb része adott be olyan alkotást, mely kapcsolódott a kiírt tematikához. A kurátorok munkáját dicséri, hogy ennek ellenére ezt a – mind témájában, mind pedig technikailag – rendkívül sokrétű anyagot sikerült impozánsan megrendezni, valamiféle egységbe foglalni. Technikailag a legkülönbözőbb típusú művek láthatók a tárlaton: festmények, grafikák, installációk, kollázsok, szobrok, fotók, digitális videó-művek, computer-printek. Téma szempontjából is hasonló sokszínűség tapasztalható. A nívódíjat 2013 után már másodszor elnyerő Farkas Imre képzőművész Mona Lisa II. című alkotása minden szempontból valódi kuriózum, eltér a többi kiállított munkától. A(z alkotó által audiovizualizációnak nevezett) technikájában sem mindennapi kép alapja a Mona Lisa, melyből azonban a különleges technikai eljárásnak köszönhetően fekete alapon szigorú rendben négyzeteket alkotó fehér pontok maradtak csupán. Az eredeti kép egyáltalán nem ismerhető fel, helyette azonban merőben más világ tárul fel előttünk.

Több művész reflektált a turista egyik jellegzetes vonására, miszerint előszeretettel vásárol különféle emléktárgyakat, szuveníreket, melyek egyébként semmilyen értéket nem képviselő, sorozatgyártott tucatáruk, pusztán az utazás emlékét, a hely szellemét hivatottak megidézni a későbbiek során. Ilyen alkotás többek között Borbély Béla Nyolczasné látnivalói című munkája, a díjnyertes Deli Anett Souvenir I.–II. című alkotása, mely a festett, eldobható papírtányérok mellett külön kis csokorban jeleníti meg az apró, különböző országokból származó porcelánváltozatokat is. Idézi továbbá (más kontextusban ugyan) Szeifert György Mézeskalács szuvenír című kollázsa is. „A turista-cselekmény is csak a pillanatfelvételeken és az emléktárgyakban létezik.” Mert mivel őrizhető meg leginkább az „örökkévalóság számára” az utazás élménye? Az út során készített fotók és a helyszínen vásárolt szuvenírek által, melyek később bármikor elővehetők, megnézhetők.

Az emléktárgyak mellett többen kapcsolódtak a fotó révén is a turista fogalmához, nem véletlenül, hiszen ma a turista elképzelhetetlen fényképezőgépe (telefonja) nélkül – leginkább azon keresztül nézi a világot. Hakim Bey írja, hogy régen nem volt turizmus, ez a 19. század találmánya. A régi korok utazóitól abban különbözik a turista, hogy ő leginkább „képeket gyűjt, mintsem tapasztalatot”. Gáspár Gábor Mobilba zárt élmény című fotói, melyeken önmagukat fényképező turistákat látunk, kiváló példái ennek. „Képeket habzsol”, „gyakran mások nyomora közepette vakációzik”, mint Zachar István Katasztrófaturisták 1–6. és 7–12. című összeállításán. Kulturális különbségekre vágyik, és ez a kulturális másság anyagi, gazdasági, társadalmi természetű is. Azért indul útnak, hogy lássa a másságot. „A turista a másság fogyasztója.”

Más típusú megközelítései és egyben kedves fénypontjai a kiállításnak azon alkotások, melyek humorral ragadják meg a témát. Ilyen Fábián László Macskamesék című alkotása a „kóbor vagyok, nem turista” felirattal, a képen egy, a nézőnek háttal ülő macskával, valamint Haszon Ákos Kerékpárral a Holdba című műve, mely azt sugallja, az igazán elszánt turista számára nincs lehetetlen. A szkafanderben a Hold felé bicikliző figura teljesen bizarr hatást kelt. A groteszk érzetet erősíti, hogy a kerékpáron ülő alak a semmiben lebeg. Ebbe a csokorba sorolhatók még Marosi Diána alkotásai, a Raphaël Poulain kerti törpéje New Yorkban című két kép, melyek az Amélie csodálatos élete című filmre reflektálnak, ahol a főszereplő Amélie Poulain édesapja rendszeresen kap postán „szelfiket” kerti törpéjétől, a világ különböző városaiból.

tavaszitarlat8569

A humor mellett az aktualitás is fontos szerepet játszik a téma megközelítésében, ugyanis több alkotó reflektál a migrációs problémákra, kapcsolatba hozva azt a turizmussal. Péterfy Ábel Menekültek című alkotásán egy hajót látunk felülnézetből, ahol az emberek festékfoltokká mosódnak el. Szeifert György kollázsain a menekültek „kényszerturistaként” jelennek meg; a képen maga a felirat is szerepel.

Több alkotót megihletett Goethe híres itáliai utazása is. Goethe nem a mai értelemben vett utazó volt. Ahogy Bálint Aladár írja: „Goethe sokoldalúsága utazásában sem vesztett intenzitásából. Természettudományos érdeklődése egy pillanatra sem csökkent és a szobrok, képek, az egyházi szertartások, utcai jelenetek mellett a vegetáció, a talaj mineműsége, a légköri jelenségek egyaránt lekötötték figyelmét.” Boros Viola A turista című installációja, valamint Hegyeshalmi László és Környei Ágota közös alkotása (Die Reise) is reflektál − más-más módon − a goethei értelemben vett utazásra. Boros Viola műve az egykori Piarista Gimnázium emeletén külön termet kapott. Az installáció négy részből áll (egyik eleme a zene), mellette Wilhelm Unrau szövege olvasható, aki Goethét az első modern értelemben vett utazónak tartja. A Várgalériában látható Die Reise című installáció pedig útikönyvek sokaságából emelt oltárszerű építmény, középen felirattal: „hier war Goethe nie”. Az útikönyvek mind Itálián kívüli helyekről szólnak.

Az installációk között is rendhagyó a díjat nyert Ézsiás István A turista/Utazó művész, utazó műtárgy című helyspecifikus alkotása. Egy egész termet elfoglaló, önálló kis szigetet, világot láthatunk itt, mely emlékműhöz hasonlatos, ezernyi részlettel – papírhajóktól kezdve a ruhaszárító állványon át a kerékpárgumiig, különböző személyes tárgyakig.

A kiírt tematikához nem kapcsolódó művek egy nagyobb csoportját alkotják a zirci gimnázium diákjainak alkotásai, melyek több teremben láthatók az egykori Piarista Gimnáziumban. Elsősorban grafikai tervekkel, portrékkal, valamint tanulmányrajzokkal mutatkoznak be a tanulók.

A kiállítás interaktív és rendkívül ötletes, a közönség által is közkedvelt részét képezi a díjat nyert szerzőpáros, Kiss Anna és Kanics Dorottya A kilátó című installációja. Egy külön teremben a látogatók a falra helyezett fehér papírborítást saját maguk dekorálhatják ki az ott elhelyezett különböző eszközökkel, utalva ezzel a turista másik jellemző vonására, miszerint szeret jelet hagyni ott, ahol már járt: kőre, fára, padra, kerítésre, barlang falára, emlékműre karcolni, vésni, rajzolni, festeni a legbanálisabb jeleket és texteket. A terem közepén egy fából készült mini kilátó áll, ahonnan körbetekinthetünk.

Érdemes ellátogatni a kiállításra, mely elgondolkodtató, szellemes, letisztult, előremutató, színvonalas alkotásokat mutat be, ugyanakkor érdekes lett volna még több alkotó gondolatait, érzéseit, „véleményét” megismerni a megadott témával, a turistával kapcsolatosan.

tavaszitarlat8579


Dohnál Szonja