Monthly Archives: március 2016

Séd 2016. tavasz: Fénystopposok

A Vad Fruttik-koncert fényei, Veszprém, Expresszó, 2016. január 15-16.

A Vad Fruttik az ország egyik legsikeresebb gitárzenekarává vált az elmúlt években. Sikerüket általános receptnek köszönhetik: olyan dalokat írtak, amelyek széles közönség számára is értelmezhetőek. Nem a rádiós, sablonokból összedobott gagyisláger értelemben: náluk a könnyűzene könnyedsége az őszinteségből fakadt. Ezt az imázsukat máig őrzik, pedig mára mindent tudatosabban csinálnak. Persze ez nincs ellentétben az őszinteséggel. Írásomban januári veszprémi lemezbemutató koncertjük világítását veszem szemügyre.

Likó Marcell a szerethető főhős archetípusa. Lakótelepi származás, problémás múlt, kábítószerek és örök kitörni vágyás, a várpalotai lakótelepre szorult intelligencia furcsasága − minden, ami a rocksztársághoz kell. Az első lemezeken még a „Ha rád gondolok, sírok” sort is elnézzük neki, olyan hitelesen írja le az érzéseit. A 2010-es Fénystopposokon egy tökéletes dal, a Lehetek én is mellé belefért a „Limo-limo-limonádé”, és még az értelmiségiek is limonádéslágert hallgattak, mert kicsit az értelmiségiek is limonádék.

Aztán ezek a dolgok beértek, hatalmas közönséget vonzottak, és tudatosan kellett továbblépni. Precízebbek lettek a zenék, kimunkáltabbak a szövegek, és nagyobb hangsúlyt fektettek a megjelenésre. A stadion-rock felé mozdultak, legalábbis érzésre, ami itthon az Ákos márkájú koncertek privilégiuma. Így lettek olyan színpadi fények januárban az Expresszóban, hogy Veszprém nevezetességei is megirigyelték volna.

Két egymás utáni napon is megtöltötték a termet, én a második napon, szombaton voltam. Sok sorba és még több oszlopba rendeztek robotlámpákat a színpad mögé, közéjük ledeket húztak, és az egyéb csodafények sem hiányoztak a zenekar fölül. Talán attól féltek, hogy felgyújtják az együttest, de inkább maguk a lámpák voltak a középpontban, és nem a zenészek. Likó Marcit még csak ki lehetett venni, mögötte meg valakik játszottak.

Ekkora helyen ennyi fényt még nem láttam, rengeteg lehetőséget tartogattak az extrémektől a finomakig, és nekem a legfinomabb volt a kedvencem: a robotlámpa-hadsereg kis gyertyaként állt felfelé, halványpiros fényben derengve. Ehhez is kellett a fénymonstrum, az volt benne a szép, hogy egy ekkora böhöm is tud ilyen finom lenni a poliészter fellépőruhák megolvasztása helyett. Több esetben is érvényesült a kevesebb néha több elve, de természetesen nem emiatt hurcoltak oda ennyi égőt.

vadfruttik8690

Hanem azért, hogy akkor szakítsa le a fejünket, amikor a zene is leszakítja a fejünket, és élvezzük, hogy fáj a fejünk, a szívünk túl nagy. Ilyen pillanatok is voltak, de nem annyi, amennyi ennyi wolframtól vagy mitől elvárható lett volna. Korrektül hozták azt, amit hozniuk kellett, bántóak se voltak, de bőven lehetett volna többet kicsalni belőlük. Némi időbefektetés hiányzott ehhez a fénytechnikus részéről. Lehet, hogy egy átlagos fénytechnika kiválóan elvillog ezekkel a beállításokkal, de ezek a lámpák olyan orgiát varázsolhattak volna, hogy utána pofára esünk az utcalámpák alatt. Viszonylag sok idő eltelt a koncert és a cikk megírása között, és nincs sok olyan dolog, ami a lámpák mennyisége miatt lenne most emlékezetes.

Aztán ízléstelenségek is akadtak, méghozzá abszurd színpárosítások formájában. A kék és a rózsaszín együtt gyakorolta rám a legnagyobb lelki hatást. Gondolom, szélsőségesen dinamikusan kellett volna hatniuk, de a színkölteményre ráguglizva minden második találat műköröm − az érzet nem különbözött ott sem.

Szélsőségesen hangoznak ezek a kijelentések, pedig az élmény nem volt rossz, inkább átlagos, mikor a koncert remek alany lett volna a kiteljesedésre. De egy átlagos óriás is érdekes, ugye. A barátaimat is kérdeztem utána, ők „tök jó”-ként jellemezték, aztán másról kezdtek beszélni. Lehetett volna úgy csinálni, hogy a témánál maradjanak.

Kicsit olyan ez a fény is, mintha túlzott újítási és megfelelési kényszere lenne a zenekarnak, mikor az a legjobb bennük, ami őszintén jön. Remélem, hogy továbbra is úgy stoppolják a fényeket, ahogy 2010-ben, és nem akarják őket meglovagolni.

Bodor Áron

fotó: Gáspár Gábor

2016. Séd tavasz: Konstrukció és dekonstrukció  

Vad Fruttik-lemezbemutató, Veszprém, Expresszó, 2016. január 15–16.

Óriási volt az érdeklődés a Vad Fruttik veszprémi lemezbemutató dupla koncertjére. A jegyvásárlás olyan lendülettel indult be, mint amilyen lendületesek a Tudom milyen album dalai. Néhány nappal a fellépések előtt már csaknem az összes belépő elfogyott. Nagy szó ez. Ráadásul akár még szimbolikusan is értelmezhető, hiszen Likó Marci dalszövegei számtalanszor a lényeg kimondhatatlanságának, megnevezhetetlenségének és a megfelelő szavak hiányának gondolatkörében csúcsosodnak ki. Hát, ide nem kellettek szavak, az emberek jelenléte közvetítette a lényeget.

A Vad Fruttik – bár hivatalosan várpalotai a zenekar – ezer szállal kötődik Veszprémhez. Ez érződött szombaton is: ami Debrecennek a Tankcsapda, ami Pécsnek a Kispál (volt), az Veszprémnek a Fruttik.

„Nő a sor, hozd a sört!” – jutott eszembe, amikor beléptem az Expresszó ajtaján. Sörről persze még álmodni sem lehetett, ahhoz először túl kellett jutni a karszalagokért és a ruhatári bilétákért csoszogó embertömegen. Bent már hangzavar. Mint egy hangyaboly, mert ugyebár „a hangyák nem alszanak”.vadfruttik9014

 

Miután bejutottam a koncerttérbe, az első, ami feltűnt, az a színpad hátsó traktusát teljesen elfoglaló fénytechnikai rendszer volt. Kétféle értelemben is rendszer, mivel a négyzetrácsos megjelenés – kis túlzással, és némi kraftwerkes érzéssel fűszerezve – már-már Wes Anderson filmjeit idéző szimmetrikusságot adott a színpadképnek. Kiváló és látványos ellenpontja volt ez Marci szétesős, darabokra hullós dalszövegeinek. Konstrukció és dekonstrukció egyszerre jelent így meg a színpadon. Magyar klubokban, magyar zenekartól ritkán látni ilyet. Személy szerint az Expresszóban csak a Brains koncertjén volt hasonlóban részem. A fények egyébként az egész koncerten zseniálisak voltak. Minden számra külön struktúra volt kitalálva. A srácoknak nagyon gyakran csak a sziluettje látszott a színpadon. Olyan volt, mintha egy életfelbontású videoklipbe csöppent volna az ember.

A fényhez sajnos nem igazán tudott felnőni a hang. Marci éneke kifogástalanul szólt, mint ahogy a gitárok (mindkettő) és Gyula elektronikus rétegei is, viszont a dob és a basszus – amit pedig személy szerint nagyon erősnek tartok a Vad Fruttikban – sajnos kicsit dobozos volt. Ez persze nem a srácok, és nem is a hangtechnikus hibája. Mintha a Presszó elnyelné a basszust. Hasonló élményem volt a legutóbbi Hiperkarma-koncerteken is: hallom, hogy ott van a mély, de nem értem, mert összefolyik, és csak egy konstans nyomást érzek tőle a zenében. Kár, mert tényleg nagyon szeretem, amit a Hock-testvérek a dalok aljára pakolnak. Ezzel persze gyaníthatóan a tömeg elenyésző része foglalkozott, a számok így is sodortak, lehetett ugrálni, fejet bicegetni és üvölteni, hogy „Most jó!”. Mert jó volt. Ezzel a kis mélységi hiányérzetemmel is.

A koncert gerincét az új album számai alkották. Kezdésként a Túl kemény című dal hasított a fülekbe. A szám végén végre kiszakadhatott a közönségből a várakozás közben felgyülemlett pozitív feszültség. Mindenki torkaszakadtából üvöltött, mögöttem pedig egy fiú megkérdezte a haverjától, hogy „tényleg azt énekelte, hogy az élet túl kemény, a farkam túl puha?”. Hiába, van, amire még a sokat próbált Y generáció is felkapja a fejét!

Ezután jött a Darabok albumról a Nincsenek válaszok, majd az új album egyik slágere, a Mi lenne jó. Ezeket már énekelte a közönség is. És ekkor jött a Goa! És elkezdődött a tánc. A zenekar is mintha erre a dalra pörgött volna fel. (Nem volt könnyű dolguk, hiszen előző este is ugyanezt a műsort kellett végigjátszaniuk.) Az Utolsó adás társadalomkritikus, pre-apokaliptikus képei után valóban „nem jutott semmi szó”, csak hatalmas, artikulálatlan üvöltés.

Okosan volt felépítve a program: lüktetett, mint felsőtest a Majom majom három és fél perce alatt. A Repülni roncsokat halk kitárulkozását a Másodpercek és decibelek – Marci kedvenc rockos dala – zakatolása váltotta fel, majd a Kemikáliák és a Gabi pörgette tovább az embereket. A koncepció szinte végig a régiek és újak váltakozására épült: Részeg király, Éjszaka, Tudom milyen, Majom majom, Pipacs, Embergép, Hold… Szépen építkeztek egymásból a dalok.

A Nekem senkim sincsen volt a zárás, de mindenki tudta, hogy a koncertnek még nincs vége. A srácok mindenesetre megdolgoztatták a közönséget. Tapsvihar, sikítás, szótagokra bontott zenekarnév üvöltése is kellett ahhoz, hogy visszajöjjenek. A Gyújts fel! a sötétség fényeit hozta vissza, hogy aztán „szembe nézhessünk a nappal”. Számomra ez volt a csúcspont. A Lehetek én is nekem már nem is hiányzott. Persze a nagy slágert nem lehetett kihagyni, és valóban érezhetően sokan várták ezt a dalt.

Évek óta rácsodálkozom arra, hogy a Vad Fruttik közönsége milyen széles életkori skálán mozog. A szombati koncerten láttam 15 éves kamaszlányokat és 50-es éveikhez közeledő apukákat is. Recept biztosan nincs. A Fruttik a tudatosság és az ösztönösség határán mozogva talált egy sávot (talán napsütötte sávot), amelyen szinte mindenkihez szólhat: lázadás a kamaszoknak, egzisztencia-kérdések, létértelmezés és lélekboncolgatás az idősebbeknek (és természetesen az ezekre fogékony tizenéveseknek is). Akiknek pedig kevésbé fontos a szöveg, táncolhatnak, mert a Vad Fruttik táncolható zenét játszik. Az ő esetükben tehát érdemes kicsit újraértelmezni Pajor Tamás klasszikus sorát, miszerint „a rock and roll az nem egy tánc”. Fenyőmiklósi értelemben valóban nem, de van más lehetőség is, és szombat óta már azt is tudom, milyen.

Varga Richárd

fotó: Gáspár Gábor