Monthly Archives: február 2016

„A csillagos ég felettem”

Dél Keresztje a látóhatár felett. Ladányi Tamás fotókiállítása. Szaléziánum, Veszprém, 2015. november 29. – december 6.

Ladányi Tamás népszerűségét számos alkalommal személyesen is megtapasztaltam, amikor a családnevem kapcsán Veszprémben és környékén rendre megkérdezik, hogy a rokona, a testvére vagyok-e. Fotóját több alkalommal választotta A nap képévé a NASA, de a National Geographic, a The World at Night honlapja is tekintélyt parancsoló publikációs hely. Szülővárosában is próféta tudott lenni, kiállításokon, Kövi Szabolccsal közös DVD-n és zenés vetítéseken találkozhattunk munkáival. A Szaléziánumban rendezett kiállításának megnyitóján is telt ház fogadta.

perseid2130813ladanyiweb

A kiállított képek kapcsán, bármilyen szoros szakmai szempontból akarnánk is szemügyre venni őket, kimondva-kimondatlanul ott dolgozik bennünk az első rátekintés élménye, az, hogy Ladányi Tamás képei szépek. Láthatólag fontos számára a képnek ez az elsődleges szépsége, a nem hétköznapi, ugyanakkor az érzékszerveinknek és konvencionális ízlésvilágunknak kellemes látvány. És ez egyáltalán nem magától értetődő, sem a fotós, még kevésbé a csillagász vagy a földrajztanár szemszögéből. Hiszen Ladányi Tamás fotói a csillagász számára is érvényesek, ezt jelzik az ebből az irányból érkezett elismerései, így a két új kettőscsillag felfedezése kapcsán az, hogy az Amerikai Egyesült Államok tengerészeti obszervatóriuma LAD1 és LAD2 néven katalogizálta ezeket, vagy hogy róla nevezték el a 181298 számú kisbolygót. A fényképészek is megállapíthatják a képeiről, hogy a szakma ismerője készítette őket, mind a technikai, mind a kompozíciós követelményeknek megfelelve. De ezeknek a fotóknak a titka mégsem a megfelelés, vagyis a mesterség eszközeinek, módszereinek, szabályainak megfelelő használata. Ahogy mondani szokás, Ladányi Tamást „nem ezért szeretjük”. Hanem azért, mert a képei szépek. És azért, mert nem csak első látásra szépek. Azért, mert kitartóan dolgozik azon, hogy új formákat, látványokat találjon és hozzon létre, amelyek megfelelnek a szépségigényünknek. Ez a kitartó látványkeresés más, „földi” fotók esetében sem magától értetődő viszony a fényképezés tárgyához, a csillagos ég fényképezésekor pedig – ha szabad ezzel a nyelvi játékkal élnem – látványosan megmutatkozik, hogy a fénykép tárgya és a rögzült kép között ég és föld a különbség. A világűr dolgai a maguk törvényei szerint vannak és mozognak, nem a látvány kedvéért, a mi számunkra, nem is olyan viszonylatokban, amilyenként mi rájuk tekinthetünk; egy-egy pillanat „együttállása”, a választott fotózástechnikai megoldások, a felhasznált eszközök és eljárások együtt hozzák létre azt, amit a fotón látunk. Ha Medgyessy Ferenc szobrászművész teljes joggal állapította meg a lovat ábrázoló szobráról, hogy „Nem ló ez te, hanem szobor!”, akkor még inkább így van ez a csillagok látványával dolgozó fotók esetében, hiszen ezeken a látvány tárgyainak még kevesebb közük van ahhoz, amiként beazonosítjuk őket. Teszem azt, az Eukaliptusz felett a déli Tejút című kép tárgya nem van, hanem a bolygónk egy bizonyos pontjáról létrehozható ez a látvány, amelyet mi, Ladányi Tamásnak köszönhetően szép képként szemlélhetünk. Vagy a Dél Keresztje csillagkép égitestjeinek, egymás közti viszonyuknak sincs sok köze ahhoz, hogy mi egyetlen látványként fogjuk őket össze.

A fentiek miatt én azokat a képeit szeretem leginkább, ahol az alkotói jelenléte megmutatkozik, és láthatóvá teszi a maga pozícióját, az objektív mögött álló, szemlélődésében igencsak aktív szubjektumot. Hiszen ő dönt arról, hogy mikor és mit állít fókuszba, mit és milyenként fog láttatni, még a színek is az ő döntései nyomán kerülnek a képre, és üzenetet hordoznak, amit a képek címei csak fölerősítenek: Részleges napfogyatkozás a Kab-hegyen, Csaba királyfi csillagösvénye vagy a Mira mira Mira. Ez utóbbin a fotográfus Mira nevű kislánya szemléli a Mira nevű égitestet, és mindez spanyol nyelven elmondva közvetítődik a címben (a mira ezen a nyelven lesz a néz ige egyes szám harmadik személyű alakja). Tekintetünk ugyan nem érinti Mirát, ahogy a pipacsos rét feletti Tejutat sem, ahogy a szakrális épített objektumok feletti égi konstellációkkal is csak ezeken a képeken alakítunk ki valamilyen kapcsolatot.

A fotográfusi kompozíciós erények és a csillagászati ismeretek pedig az olyan kiállításokon vagy képsorozatokon mutatkoznak meg igazán, ahol a mester tudatos, szakmai gondossága egy-egy téma, gondolat, szempont köré szerveződik, láttatva azt, hogy van mondanivalója, nem elégszik meg a változatosan sokféle szép égi kép megmutatásával. Az egyes fotókon látható alkotói szándékok és elmélyültség a sorozatokban még inkább érvényesülnek, szemben azzal, amikor a földi hátterek, (tematikus) viszonyítási pontok sokfélesége szétszórja a figyelmet. A Szaléziánumban bemutatott kiállítás erényei így főleg a Dél Keresztje, másrészt a Tejút köré csoportosuló képek egymást erősítő hatásában mutatkoztak meg, ezek idegen szépségű távlatossága a karácsonyi ünnepkör hosszú, sötét éjszakáiban a kiállítás szemlélője számára az égi útját járó bolygónk, a Föld otthonosságának (és gyönyörködő pozíciónknak) sérülékeny voltát is érzékelhetővé tette.

Ladányi István

fotó: http://www.asztrotajkep.hu/Aktualis/pageNum*3

 

 

Séd 2016. tavasz: A zabolázatlanságról

Peter Shaffer: Equus. Színjáték tánccal. Fordította: Göncz Árpád. Főszerepben: Blaskó Péter és Szelle Dávid. Közreműködik az Ajka-Padragkút Táncegyüttes és a Veszprém-Bakony Táncegyüttes. Díszlettervező: Kovács Yvette Alida. Jelmeztervező: Justin Júlia. Koreográfus: Kádár Ignác és Krámer György. Rendezte: Vándorfi László. Pannon Várszínház, Veszprém. Bemutató: 2016. február 20.

A Pannon Várszínház a veszprémi színházlátogató számára mindig az élmény színháza marad. Vizuális és zenés kikapcsolódás helyszíne, ahova az emberek szórakozni, nevetni vagy éppen sírni járnak. Ez természetes, hisz mi más feladata is lenne egy színháznak. A szórakoztatás azonban sokszor a teljes értékű színházi élmény rovására megy. Érdekesebb a tánc és a zene az előadások közben, mint egy-egy színészi alakítás. Az Equus azonban – Vándorfi László szavaival élve – nem könnyed szórakozást ígér.

Alapvetően a darabválasztás is meglepő lehet, hiszen Peter Shaffer drámája mélyebbre mászik az emberi tudatban és kulturális emlékezetünkben, mint sok korábbi előadásuk. Ezeket a mélységeket feltárni nagy kihívás. Sikeresen megjeleníteni, színpadi értelemben olvashatóvá tenni pedig komoly rátermettségre utal.

Az Equus élmény. Már a nyitóképpel megalapozza saját hangulatát, amit aztán két felvonáson keresztül fent is tud tartani. A néptáncosok használata valósággal beszippantja a nézőt. Ahogy öt férfi egy emelő segítségével kerül a szemünk elé, azonnal érezzük ritmikus dobogásukból és mozgásukból azt az elementáris erőt, amit aztán képviselni fognak. Vándorfi a lovak megjelenítésére használja őket, ami az egyik legnagyobb érdeme az előadásnak, hiszen az Ajka-Padragkút és a Veszprém-Bakony Táncegyüttesek tagjai úgy illeszkednek ebbe a színpadi vízióba, mint egy másfél órás rítus elengedhetetlen kellékei. Árnyékuk az oldalsó falakra vetül, és ezzel megidézik az emberiség legősibb szellemét, a színházat.

A fényjátékok az egész előadást végigkísérik, a megvilágítások teret és időt választanak el egymástól, a színkezelés leképez mindent, amit csak társítani tudunk a szövegben megjelenő feszültséghez. A díszletezés a vizuális élmény másik főszereplője. Jelzésértékű, letisztult, de mégis minden részletében a természeti létállapot és a modern világ egymásnak feszülését tematizálja. Ezt az ellentétet alapvetően tartalmazza a szöveg, mégis jó látni a nyomát efféle visszacsatolásnak a tervező (Kovács Yvette Alida) részéről. A hanghatásokról a táncosokon kívül a három tagból álló „kórus” gondoskodik, akik ritmusjátékaikkal és etno hangzást idéző aláfestéseikkel folyamatosan fent tudják tartani a rituálé feszültségét. Sámándobok, bongó, esőbot, didgeridoo szólalnak meg felváltva, és a három színész jó zenei készségekről tanúskodik.

Dramaturgiai szempontból magyarázatra szorulhat, hogy mi késztette az alkotókat arra, hogy a neveket magyarosítsák, és egyedül a főszereplőt hagyják meg Alennek. Miért lett a Hestherből Eszter, Jillből Juli és a többi. Azonban nem ez a legmerészebb változtatás Sáfár Péter (értsd Peter Shaffer) szövegén. A bírónő és az ápolónő szerepét összehúzták, és így létrehozták Martin Dystart (Blaskó Péter) feleségét, aki az alapműben csak mint külső szereplő jelenik meg. Alapprobléma ebben a koncepcióban, hogy míg Martin Alen elméjét tárja fel, a bírónőnek a saját lelki válságát és a feleségével való kapcsolatát is kitárgyalja. Az előadásban ez az abszurd szituáció, amikor a pszichológus válik pácienssé, megsemmisül azáltal, hogy a feleségével beszéli meg mindezt. Neki mesél a problémáiról, ezzel eltérítve a Martinban lezajló folyamatokat. Blaskó játékában alapvetően nehezen követhető a trauma, amit ez a páciens okoz számára, de így, hogy ezt a dramaturgiai mankót is elveszik tőle, az orvos átlényegüléséből kimarad a néző, mert az csak szöveg szintjén történik meg.

Szintén dramaturgiai fogás a reklámszövegek aktualizálása, és a kockacukor vízzel való helyettesítése, ezek azonban mind hozzáadnak az előadáshoz, mintsem elvesznek belőle. Meghatározó jelenet, amikor Alen (Szelle Dávid) mint egy rituális mosdatást játssza el a Herceg nevű ló itatását. Ahogy már korábban is említettem, a darab erősen épít a mitologikus világképre, ebből kifolyólag rendkívül bonyolult és összetett szimbólum- és metafora-rendszerrel dolgozik. Tökéletesen illik ebbe a képbe Szelle Dávid játéka, a kórus, valamint a lovak megjelenítése is. Rendszeresen visszatér azonban az előadás gyenge pontja, a prózai jelenetek megvalósítása. A pszichiáter (Blaskó Péter), az apa (Kiss T. István) és az anya (Oravecz Edit) dialógusai több ponton hagyják leülni a felfokozott állapotot. Megmaradnak egyszerű narrációnak, és a néző szinte már várja, hogy történjen valami drámai hatás, de ennek kiváltója minden egyes alkalommal Alen és az emlékei. Éppen ezért a darab végére csak Alen lelkének mélyét tudjuk valóban felfejteni. Az ő története magyarázódik meg a Julival (Staub Viktória) történtek alapján, csak az ő motivációját tudjuk átérezni, mindeközben Martin figuráját szép lassan elveszítjük.

A hangsúly valószínűleg a rendezői koncepcióban is inkább a fiatal fiúra irányult. A fő kérdés, hogy milyen hatásai vannak a szülői tiltásnak. Vándorfi kiemeli Alen médiafüggőségét, ezt a darab ismertetőjéből is láthatjuk. Azonban a fiút apja mindvégig tiltja a televíziótól és a vallástól is. A szexualitásról nem beszél neki, mindezt csak anyjától kaphatná meg, de úgy tűnik, a nevelésben nagyobb szerepet tölt be a férfi. Jézus képét egy lóra cseréli, és a hitét kereső kamasz egyértelműen megtalálja azt Equusban. A folyamatos korlátozások és szülői szigor okozhatják azt a deformációt, amitől Alen a darab végére úgy érzi, már Julival sem tud felszabadultan szeretkezni, meg kell vakítania a lovakat, akik megnyomorítják az életét azzal, hogy Istenként tiszteli őket.

equus6088

Vagyis: kellemes meglepetés a Pannon Várszínház új bemutatója, hiszen merőben más nyelven kezdett el beszélni a színház a nézőihez. A színészi játékokban érzékelt hiányosságoktól és néhány dramaturgiai hangsúlyeltolódástól függetlenül az Equus koherens egész a színpadon. Élmény, amit mindenki hazavihet, és alaposan megrághat, hacsak nem talál a szájában zablát.

Várszegi Martin

Fotó: Gáspár Gábor

 

 

Séd 2016. tavasz: A képmutatás és az őrület anatómiája

Peter Shaffer: Equus. Színjáték tánccal. Fordította: Göncz Árpád. Főszerepben: Blaskó Péter és Szelle Dávid. Közreműködik az Ajka-Padragkút Táncegyüttes és a Veszprém-Bakony Táncegyüttes. Díszlettervező: Kovács Yvette Alida. Jelmeztervező: Justin Júlia. Koreográfus: Kádár Ignác és Krámer György. Rendezte: Vándorfi László. Pannon Várszínház, Veszprém. Bemutató: 2016. február 20.

Vajon normális ez a világ, ahol az anya falvédő szövegekkel, bibliai idézetekkel tömi a fia fejét, miközben az apa ugyanezt keményen tagadja, és kötelezővé teszi Marxot? A tévéből (internetről), mint nyitva felejtett csapból ömlik a reklám, az emberi érzelmek kifejezésére pedig nincs mód és idő? A szülők hazudoznak, és félnek egymástól. Hát akkor ki az őrült, és ki a normális? Miért számít normálisnak a vallásos megszállott, és miért megbotránkoztató az olyan extrém fantázia, mint ami Peter Shaffer drámája főhősének a sajátja? Előfordulhat, hogy az őrület nem más, mint a „meztelen igazság”?

A kisszerű, képmutató világ elvárja, hogy az ember fojtsa el a vágyait, legyen kellő distanciája mindenféle megszállottságtól, különösképpen az extrém szexuális viselkedéstől. Mert kultúránkban minden, ami a nemiséghez tartozik, speciális esetnek számít, és jellegzetesen ellentmondó állásfoglalásokat idéz elő. Alen, az Equus főhőse, a neurotikus serdülő fiú kényszerképzetek között nő fel, amit a szülei észre sem vesznek, mindaddig az éjszakáig, amikor megvakítja a rábízott lovakat egy istállóban. Így kerül egy pszichiátriára, a neves Martin professzorhoz, aki, miközben a fiú viselkedésének okait keresi, egyre inkább a történet hatása alá kerül, és bizonyos titokzatos folyamat során szinte szerepet cserélnek. Végül már nem tudni, ki kérdez kit. A pszichiáter kénytelen átértékelni egész életművét, sőt az egész életét, és olyan kérdéseket feltenni magának, mint például azt, hogy „árthat-e többet valakinek, mint hogy elveszi a hitét?”  Mert „ha nincs miben hinnie, akkor eltörpül az ember.” Ez a fiú megismerte a kegyetlen szenvedélyt, ami által legalább vágtatott, lóra pattanva átlényegült valóságos kentaurrá, miközben a pszichiáter legfeljebb a mitológia kézikönyvében nézegette a kentaurokat, és most kigyógyítja a fiút elmebajából, és ezzel megfosztja legfőbb értékétől, a szárnyalás képességétől.

Vándorfi László Equus-rendezésében a Pannon Várszínházban a lelkiismereti kérdések, illetve a bűn és bűnhődés problematikája dominál. Az előadás középpontjában az emberi „benső”, a lélek áll. Így az egész darab egy ember lelkében történő belső utazás, lelki elmélyülés, belső vizsgálódás, aminek hatására a pszichiáter metamorfózisa megtörténik. Egyre bizonytalanabbá, egyre sérülékenyebbé válik saját „normális” életét illetően is a józan kombinátor. A fiú pedig – miközben oldódik a gyermeki függősége, szorongása, csillapodnak a hallucinációi – egyre hisztérikusabban és kegyetlenebbül vádolja a professzort, a „normális” világ képviselőjét annak képmutatásai, hazugságai, önáltatása miatt. S mindeközben egyre erősebb, aktívabb lesz ahhoz képest, hogy a darab elején meg sem akar szólalni. Mindkét főszereplő, Blaskó Péter (pszichiáter) és Szelle Dávid (Alen) nagyon szubtilisen mutatja meg ezt az átalakulást. A kétségbeesett párbajt, amit személyiségük védelmében vívnak egymással. A professzor viselkedése arra utal, mintha fokozatosan átvállalná a fiú dilemmáit és szenvedését. De lehet akár úgy is értelmezni a két szereplő viszonyát, mintha egyetlen „én” két mitikus oldalának párviadalát mondanák el, az őszinte lélekét (Alen), aki összeroppan a képmutató világ okozta csapdában és a romlott alkalmazkodóét (pszichiáter), aki kordában tartja, visszatereli az elszálltakat.

equus5841

Nehéz előadás az Equus, ha teljes mélységében meg akarjuk érteni. Felkavarja és meghökkenti a nézőt a fiú drámája, az erőszak, amibe a tehetetlensége átcsap, ez az egész borzalom a lovak megvakításával.

Éppen ezért furcsa a műfaji megjelölése: színjáték tánccal. Bár a néptáncosok bevonása a darabba nem zavaró. Sőt, talán éppen a lovak hercegét alakító Kádár Ignác és a többi néptáncos (Csánitz Márk, Kubriczky József, Lakatos Ferenc, Rumi Benjamin) érdeme a katartikus pillanat, amikor velük száguld Alen. A néptáncból sarjadt kopogós, férfias, kemény gesztusokkal, látványosan összefogódzva idézik fel a rítust Kádár Ignác és Krámer György koreográfiájában. Dacos dobbantásaikkal, fejük kemény hátravetésével fogcsikorgató őserőt, elszántságot, extázist mutatnak. Az éneklő, doboló kórus (Farkas-Csányi Attila, Punk Péter és Szente Árpád Csaba) is ezt a mitikus dimenzióját erősíti az előadásnak. Csak a jelmezüket feledhetném. Selyemingjük, selyemnadrágjuk és hajpántjuk olyan műhippis (Justin Júlia tervezésében). A díszlet, Kovács Yvette Alida munkája szintén nagyon lelombozó, rossz ránézni a színpadot bekerítő deszkapalánkra és az egész tárgyhalmazra, van ott minden, a pszichiáter íróasztalaként funkcionáló hordótól kezdve a magasra emelt kórházi ágyon és a fehér vaslépcsőn keresztül a Thonet székig. A kórházi ágyat tartó emelvényt pedig mintha lecsontozott, véres lólábak tartanák. Megértem, ha pénzszűkében úgy kellett a funduszból összeszedni valamit, de akkor már jobb lett volna akár üres térben előadni a drámát, hiszen úgyis fikciók sorából, emlékek felidézéséből áll a narráció.

Oravecz Edit (anya), Kiss T. István (apa), Staub Viktória (Juli), Pap Lívia (bírónő) alakítása jól beágyazódik az előadás természetes folyamatába. Vándorfi László hagyományos rendezésének a már említett tematizálás mellett éppen a profi szereplőválasztás és szereplővezetés a legnagyobb érdeme. A főszerepekre olyan színészeket választott, akik hitelessé teszik és sikerre viszik a darabot. Blaskó Péter szinte eszköztelenül, belülről hozza a pszichiáter figuráját, mindvégig fogva tartva a figyelmet. Szelle Dávid Alenje az ellenpont: megszállottság a józanság tükrében. Kényszeresen felgyorsult, kapkodó, a haját percenként lesimító mozgása a neurotikus lélek kórképe, szinte szuggerálja a szenvedést a nézőnek. A fájdalom ránk is átragad.

Bartuc Gabriella

fotó: Gáspár Gábor

Séd 2016. tavasz: Ferenc pápa-legendárium és A vízhordó ember

Szigorúan szubjektív kritika − párbeszédes formában

Kamarás István OJD: Ferenc pápa-legendárium. Luther Kiadó, Veszprém, 2015.

Miközben Ferenc pápa és Abraham Skorka rabbi olvasgatta Kamarás István OJD fent említett könyvét, újra meg újra kitört belőlük a nevetés.

− Nem igaz, hogy ennek a pasinak milyen jó fantáziája és humorérzé­ke van − mondta Ferenc pápa.

− Ma ezt úgy mondják: kreatív fantázia − fűzte hozzá a rabbi.

− Tök jó volt, ahogy elvitt minket Felsőkemenesre, meg Legalsószentbenedekre − törtek ki a kellemes emlékek a pápából.

− Én nagyon élveztem a kruttyói futballmeccset is Szeged Legalsóvá­rosában − tette hozzá a rabbi.

− De azért a váci kirándulás sem volt kutya, már bocsánat a kutya szóért, ez az állat tudtommal nem szerepel a kedvenc bibliai állatok között − így Ferenc pápa.

− Ha már a váci humorfesztiválnál tartunk − vette át a szót Abraham −, én más részeket idéztem volna a héber bibliából. A bűnbeesés mégsem egy hahotázásra ingerlő sztori. Figyelemre méltó viszont, hogy a kez­det és a vég milyen optimista: ott van a Jahve kezéből kikerült jó, sőt nagyon jó világ, illetve az ígéret, hogy Illés újra eljön, hogy egymás felé fordítsa az apák és a fiak szívét. És nem hagytam volna ki azt a jelenetet, mikor Dávid a portyázó filiszteusok kezébe esik, akik felismerik benne Góliát és sok-sok filiszteus harcos legyőzőjét. Mit tett ekkor Dávid? Megjátszotta a hülyegyereket, nekiment minden útjába eső kapuszárnynak, folyatta nyálát a szakállába. Mikor Achis, a filiszteusok király meglátta, ráförmedt szolgáira: „Vajon szűkölkö­dünk-e bolondokban, hogy idehoztátok nekem, hogy csak terhemre legyen a bolondságaival?” A megszeppent szolgák rögvest elengedték Dávidot, aki aztán villámgyorsan felszívódott a tömegben.

− Szó, ami szó, én is hiányolok egy-két mozzanatot az Újszövetség hu­morával kapcsolatban. Én biztosan nem hagytam volna ki a „boanergeszeket”, vagyis azt a jelenetet, amikor Jézus mennydörgés fiainak nevezi a két hirtelen haragú apostolt: Jakabot és Jánost. Azt is megemlítet­tem volna, hogy mit üzent az Úr az őt halálra kereső Heródes Antipasznak: „Mondjátok meg annak a rókának: lám, ma és holnap ördögöt űzök és gyógyítok, csak harmadnapra leszek kész. Egyébként meg fogok halni, de nem Galileában, hanem Jeruzsálemben, ahol nem te vagy az úr.” Az Apostolok Cselekedetei meg tele van viccesebbnél viccesebb helyzetkomikumokkal. Hogy csak egyet említsek: hát nem humoros, ahogy a filippi bírák díszmenetben kísérik ki a városból Pál apostolt, kit egy nappal korábban megvesszőztettek és börtönbe zártak…?

− Nekem az is tetszett, ahogy a pápa, vagyis te, Ferenc testvér, próbáltál szót érteni a világ legkülönfélébb vallásainak képviselőivel. Ennek a Kamarásnak van bizonyos jártassága a nem keresztény val­lások világában, bár lehet, hogy a hinajána és a mahajána buddhistát elfelejtette megkülönböztetni egymástól. Na persze, a buddhizmus nem hierarchikus felépítésű vallás, ahány iskola, annyi egyház.

− Nekem talán az állatok megáldása tetszett a legjobban. Ez teljesen összhangban van az Áldott légy kezdetű enciklikámmal, meg a negyedik misekánonnal is. Mindig is vallottam, hogy Isten nem csak a lelkün­ket akarja megmenteni, hanem − a platonisták és a neoplatonisták őszinte bánatára − a testünket is, sőt a környezetünket is. Ez kitűnik már a Noéval kötött szövetségből is, amelyet Isten nem csak Noéval köt meg, hanem minden élőlénnyel, ide értve a háziállatokat, a mada­rakat, sőt a mezei vadakat is. Ez tükröződik Jézus szavaiból is, no meg abból, ahogy „vadállatokkal” van együtt megkísértése után. Hogy névrokonomat és kedves szentemet, az assisit ne is említsem − így a pápa.

Ezt követően szóba került a migrációs kérdés is. Skorka rabbi megem­lítette, hogy amerikai zsidó bankok is támogatják a szegény muszlim menekülteket, akikkel a betlehemi menekült család is azonosíthatja magát.

Ferenc pápa itt egy kicsit elkomorult:

− Tudod, én ma már árnyaltabban látom ezt a migráns-kérdést. Egyik kamarásom megsúgta nekem, hogy Jé­zust mégsem kellene azonosítanom a muszlim jövevényekkel. Az biztos, hogy a szent család számára sem Betlehem, sem Egyiptom nem volt dár al-harb, azaz meghódítandó harci terület, mint Európa a muszlimok számára. Amikor pap- és szerzetes-testvéreimet arra buzdítottam, fogad­janak be egy-egy menekült szír családot, munkatársaim megsúgták, hogy a migránsok túlnyomó többsége nem menekült, nem szír és nem is család… Hát igen, a jó pápa is holtig tanul…

− És mit gondolsz XII. Pius pápa felelősségéről, tényleg megtett min­den tőle telhetőt a Soá idején? − kérdezte a rabbi.

− Hadd kérdezzek vissza: mit gondolsz, Abraham, az amerikai zsidók megtettek-e minden tőlük telhetőt európai testvéreikért? És most a musz­limok támogatásával nem veszélyeztetik az európai keresztényekkel együtt európai zsidó testvéreinket is? Nem gondolod, hogy azok az ame­rikai − egyébként nem zsidó − politikusok, akik állítólag demokráciát importáltak Irakba meg Szíriába, valójában a demokráciát legkevésbé sem ismerő Iszlám Államnak ágyaztak meg? Meg olyan hangok is begyűrűz­nek a Vatikánba, hogy éppen a tolerancia felkent bajnokai hívják be Európába az intoleranciát…

− Csak arra vigyázz, kedves barátom, nehogy antiszemitának tűnj, mikor ilyeneket mondasz − fejezte ki aggodalmát a rabbi.

− Te tudod, Abraham, hogy én mindig is filoszemita voltam, és iszlamofóbiával sem vádolhatnak. Amikor a börtönben megmostam egy muszlim asszony lábát, katolikus testvéreim közül is sokan megtámadtak.

− És nem félsz a konzervatív katolikusok kritikájától? − kérdezte Ab­raham.

− Nem mondhatom, hogy hidegen hagy, de azt is meg kell vallanom, hogy a keresztényekkel szembeni kritikához kell a legkevesebb bátorság. Ők biztosan nem fognak lenácizni, meg lefejezni sem, mellesleg pedig begyűjtheted egyes liberális körök tapsviharát is.

− Nem tudom, észrevetted-e − tett fel újabb kérdést a rabbi −, hogy Kama­rás testvérünk is számos katolikus-ellenes kritikát adott a mi szánkba?

− Hát igen, magyar püspök testvéreim úgy tudják, hogy Istvánnak volt valami afférja saját egyháza képviselőivel, és azóta egyfajta kénysze­res fogáskeresés olvasható ki legtöbb írásából. De tőle, aki magát „Isten bohócának” nevezi, bolondság lenne ezt rossz néven venni. Különben is annyi humor és annyi humánum van legendáriumában, hogy már csak ezért sem szabad haragudni rá.

− Akkor zárszóként köszönjük meg testvérünknek ezt a legendáriumot, és kívánjunk neki még sok szép írást az építő kritika és a minden te­remtett lényre − a nyulakra és a tengerimalacokra is − kiterjedő sze­retet jegyében − fejezte ki a pápa véleményét is a rabbi.

Márfi Gyula

Egy szürke eminenciás színről színre

Márfi Gyula: A vízhordó ember. Szent István Társulat, Budapest, 2014.

A Pásztorok (Magyar apostolutódok a harmadik évezred elején) sorozatban megjelent A vízhordó ember Márfi Gyula veszprémi érseket mutatja be, de a címlapon csak az érsek neve jelenik meg, lemaradt – feltehetően a kiadó (Szent István Társulat) döntése alapján – a beszélgetőkönyv társszerzőjének, Elmer Istvánnak, a neves katolikus újságírónak a neve. Szerénységből? Alázatból? Illendőségből? Csakhogy az ilyen könyvekért legalább felerészben a kérdező felel; azért is, amit feltesz, azért is, amit elszalaszt.

Elmer szerényen szolgál, a kíváncsi olvasó nevében érdeklődik, nem hajtja igazából a felfedezés láza. Olykor sugallt kérdésekkel megpróbál finoman irányítani, de udvariasan hagyja, hogy beszélgetőtársa ügyesen kibújjon ezekből a helyzetekből. Elmer rutinosan kérdez, az érsek pedig okosan válaszol, és így tovább. Az érsek ebben a tekintetben Szent Tamás erénytanát követi, amelyben az okosság a valóságnak megfelelés.

Mivel több mint másfél évtizede tanítottam párhuzamosan a veszprémi Pannon Egyetemen és a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolán, többször állt módomban Márfi Gyulával eszmét cserélni mind személyes, mind vallási és egyházi témákról. Homíliáit is hallgathattam. Ebbe a könyvbe belelapozva legelőször is az lepett meg, hogy az érsek mindhárom beszédmódjában (vagyis a baráti beszélgetésben, ebben a nagy nyilvánosságra szánt beszélgetőkönyvben és „szent szövegeiben” a szentmisén) mindig ugyanúgy beszélt: őszintén, közvetlenül, az egyszerűség és hitelesség apostoli habitusával és éthoszával. Bár papi élete évtizedeit töltötte szürke eminenciásként nem túlságosan ingergazdag papi hivatalokban, mégis megőrizte érdeklődését, nyitottságát, színeit. Ebben az interjúkötetben hol gyermeki őszinteséggel, hol ágostoni vallomás keretében mutatkozik meg színről színre olvasóinak.

Márfi Gyula beismeri, hogy van benne némi hiúság, akár a pingpongozás közben, akár jó tanuló szeminaristaként, akár teológiai doktorként, és legfőbb erőssége éppen gyengeségeinek elismerése, imígyen: „Az élvezetvágy már gyengébb pontom. Ételben, italban, szórakozásban néha túllépem a mértéket. Olykor például fölösleges műsorokat is megtekintek a televízióban. […] Ha például asztaliteniszezem, nehezen tudom abbahagyni.” Főleg akkor, ha revansot szeretne venni, vallja be. És így összegez: „Én sokkal többet mutatok, mint amennyit tudok, bátyám meg sokkal kevesebbet árult el.”

Másokkal szemben empatikus, megengedő, elfogadó. Megérti egykori párttitkárukat és tanácselnöküket, a diktatúra alatt megtört papokat, az egyházi kötelékből kilépő paptársait, a baloldali francia munkáspapokat, még a sokszor kellemetlenül „kemény ember” Mindszenthyt is, azzal a megszorítással, hogy „nem vette elég komolyan, amit Jézus mondott: irgalmasságot akarok, nem áldozatot”.

Igazi test-lélek-szellem ember, aki nem titkolja, hogy jól érzi magát hölgyek társaságában. Még nyitottabb a művészetek terén. Elmer megkérdezi, hogyan ítéli meg a pályaelhagyó katolikus pap Somogyi Győző művészetét, annak apropóján, hogy éppen egy veszprémi kiállításán hallott megbotránkozó szavakat, amikor a látogatók megpillantották azt a képét, amely a keresztre feszítettet disznófejjel ábrázolja. Az érsek eltűnődik: „Csámpás, kifordított testtartású Jézusok… Ezeket én is furcsának találom, de nem botránkozom meg, mert tudom, hogy semmi sem áll távolabb tőle a blaszfémiánál. Szerinte Jézus nem reneszánsz szépfiú volt, hanem emberként olyan, mint bárki más, a maga meggyötörtségével.”

Számomra, mint a témában (a katolikus megújulási mozgalom kommunikációja) érintettnek a Zene és hit című fejezet a beszélgetés csúcspontja. A gregorián, Vivaldi, Bach, Schubert és Bartók mellett Márfi Gyula hosszasan foglalkozik John Lennon, az Omega, a Bergendy, a Kormorán, Kovács Kati, Máté Péter, Balázs Fecó dalaival. Egy Máté Péter-dal szövegét elemezve kifejti, hogy „A szöveg akkor nyeri el teljesebb értelmét, ha a „kedvesem” helyébe az »Istenem«-et tesszük. Az »Ott állsz az út végén« is akkor teljesedik ki, ha Jézusra vonatkoztatjuk. Ezek valóban olyan szövegek, amelyeket transzcendens háttérbe kell állítanunk, hogy igazán megértsük őket. Minden, ami igazán szép, valamiképpen szakrális.” Ez bizony hiteles keresztény esztétika a javából!

Kegyelemtanból doktorált. Sikeresen bizonyította, hogy „nincs olyan kegyelem, melyet csak azért kaptunk, hogy üdvözüljünk, függetlenül mások üdvözítésétől”. Igazi közösségi, jézusi értelemben baloldali kegyelemtan. Egyházképe egyfelől megreformált zsinati egyházkép, másfelől erőteljesen gyakorlat- és emberközeli, mely szerint a papokat a szisztéma ahelyett a probléma kell vezérelje. Fontosnak tartja, hogy „a káplánok empátiával rendelkező plébánosok mellé kerüljenek, akik nem féltékenyek a fiatal papra”. Világosan látja a papi magány súlyos következményeit, mégsem tartja megoldásnak az együtt élő papok lelkipásztori centrumának divatos elképzelését, mert átlát az utópián: ily módon a papok egyfelől messze kerülnének híveiktől, másfelől sokan képtelenek lennének az együttlakásra.

A „Milyen elképzelése volt érsek úrnak a várható új világról?” kérdésre az érsek azzal válaszol, hogy „Semmilyen kép nem körvonalazódott bennem. Mi, papok, nem voltunk erre felkészülve.” Az Előbbre a politikánál című fejezetben Márfi Gyula mindössze ennyit politizál: „az emberek a túladagolt szabadság bűvöletében élnek”.

Az utolsó fejezethez érve az olvasót elfogja a türelmetlenség, ugyanis az érsek veszprémi egyházmegyei tevékenységéről mindössze öt oldalon esik szó, pedig azt olvashattuk, hogy „Hatalmába kerített bizonyos szorongás: mi lesz az egyházmegyével, képes leszek-e megfelelően kormányozni? Hogyan oldom meg a paphiányt?” Szorongása jogos volt, mert igen nehéz terepre érkezett, és ő sem tudta megoldani a paphiányt és még jó néhány alapvető problémát. „Nem volt szándékom, hogy – úgymond – rárontsak az egyházmegyére, s gyökeresen felforgassak mindent. Nem akartam csodát művelni”, olvashatjuk. Mint a veszprémi egyházmegyét is kutató vallásszociológus határozottan úgy vélem, hogy ez az egyházmegye is, bizony, rászorulna kisebb-nagyobb csodákra. Márfi érsek ugyanakkor elismeri, hogy „Kétségkívül gyenge vagyok abban, hogy másokra kiosszam a munkát. Ennek oka, hogy tizenhét évig aulistaként megszoktam: magamnak kell sok minden elvégeznem.” Igazi szervezetszociológiai dilemma: lehet-e valaki jó pásztor, ha nem jó vezető? Legalább ennyire hiányoltam a kereszténység, a katolikus egyház és a magyar katolikusság jövőjével kapcsolatos témákat és kérdéseket. Feltűnő, hogy Ferenc pápa neve is mindössze csak egy alkalommal bukkant fel, amikor az érsek megvédi őt, hogy még egy muszlimnak meg egy nőnek is megmosná lábát nagycsütörtökön. Elmernek sajnálatosan nincs Ferenc pápával kapcsolatos kérdése.

Az olvasó most már csak abban reménykedhet, hogy a Ki kell mondani című, 28 oldalas zárófejezetben kerül majd sor mindezekre, amiket hiányoltam, ám meghökkentő fordulat következik: megtörik a beszélgetőkönyv kommunikációs rendje: a 28 oldalból 20 oldal egy politikai levélváltás dokumentációja. 2012 elején megjelent a Magyar Evangélikus Egyház honlapján egy (magyar felesége jóvoltából, hazánkat eléggé jól ismerő) amerikai evangélikus teológus, David Baer Nyílt levél Nyugatról barátaimnak a magyar egyházakban, és mindazoknak, akik eddig Orbán Viktort támogatták című, kétségkívül vitára ingerlő írása. Baer úgy látta, hogy ez a kormány a kommunista múltat úgy próbálja felszámolni, hogy a Nyugatot elhagyja, hogy a harmadik út Keletre vezet. Levele nagyobb részében a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló alaptörvény ellentmondásosságával foglalkozott, és azt a kérdést tette föl: „Hogy következhet az alaptörvénynek a vallásszabadságot érintő egyenlőtlen kezelése azokból a keresztény értékekből, melyeket az új magyar állam az alkotmányban vállal? Végül arra a megállapításra jutott, hogy „Bár az új alkotmány szavaiban vállalja a közös európai értékeket, a valóságban inkább az eltorzított magyar értékeket és egy álkereszténységet helyez előtérbe.” Az érsek szerint Baer nem ismeri kellőképpen sem az európai, sem a magyar, sem a távolabbi összefüggéseket. Szerinte van még egy rejtőzködő keresztény Európa, de van egy nálánál sokkal hangosabb keresztényellenes, ultraliberális Európa, mely magát baloldaliként és modernként ünnepli, pedig igazában „a kommunistákból lett kapitalisták, a diktátorokból lett »szabadságharcosok« és a »demokráciáért aggódó« diktátorok Európája. Orbán Viktornak szerinte nem Európával, hanem a nemzetközi nagytőkével van baja, melynek birtokosai valahol a Wall Streeten sejthetők, ők veszik rá még a jobboldali sajtó egy részét is arra, hogy „feszítsd meg!”-et kiáltsanak miniszterelnökünkre. Levele végén az érsek „tisztelettel és szeretettel” köszönti a professzor urat, és a soraihoz az Új mondat a zsarnokságról című Illyés-parafrázisát mellékeli, melyből ízelítőként néhány sor: „Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van […] ott van a Figaróban, / ott van a New York Times-ban, / ott van a Népszavában: / a tőkések lapjában / és a Financial Times-ban”. A recenzens számára ugyancsak kérdéses, hogy miért kellett ennek ilyen formában és terjedelemben belekerülnie ebbe a könnyedén emelkedett beszélgetésbe. Elképzelhető, hogy néhány olvasó szívből örült annak, hogy érsek atya végre-valahára odavágott „azoknak”, de az is, hogy mások kétségbe vonták, hogy ennek az ádáz írásnak a szelíd és toleráns érsek atya lenne a szerzője. Megint mások arra gondolhatnak, hogy a jogos önvédelemből történt pillanatnyi felindulás eredménye ez a riposzt, vagy pedig arra, hogy mindez az ószövetségi „szemet szemért” igazságossága jegyében történt, és persze arra is gondolhatunk, hogy Márfi Gyula is, mint minden ember, többszólamú, összetett személyiség. A hátralévő néhány oldalon már nem állhatott helyre a kisiklatott beszélgetőkönyv rendje, hiába jelentette ki az érsek, hogy „Szívemben nem táplálok haragot az ultraliberális elveket hirdető emberekkel szemben.” Bár befejezésnek a Let it be transzcendenciája is megfelelő lehetőségnek kínálkozott volna, Márfi atya azzal fejezte be, hogy „a keresztény embernek mindig bizakodnia, reménykednie kell. Hinni kell abban, eljöhet az idő, amikor a gyerekek nem őseimnek és öregjeimnek mondják szüleiket, s a fiatalok nem azt mondják egymásnak, hogy jó leszel nálam egy időre, hanem ezt: szeretlek téged most és mindörökké.”

Kamarás István OJD

Séd 2016. tavasz: Eltűnt a színikritika

szerző: Bartuc Gabriella

A vidéki kritikus helye és szerepe

Lehet, hogy provokatív a véleményem, de legalább vitára ösztönöz: meglátásom szerint válságban van, csaknem eltűnt a vidéki színikritika. Nincsenek komoly, elemző írások, amelyek elhelyeznék, súlyoznák az alkotásokat, és nem mellékesen segítenék rekonstruálni a játékot. Tehát ha majd egyszer valaki kíváncsi lesz a Veszprémi Petőfi Színháznak, a Pannon Várszínháznak vagy a Kabóca Bábszínháznak például a 2015-ös évadára, akkor elő lehessen venni a beszámolót, amelyből minden kiolvasható. Mi az oka ennek a helyzetnek? Elsősorban talán az, hogy megváltozott a helyi lapok szerkesztési koncepciója, nincs színikritikusuk, és ilyen profilú külsős angazsálását sem tartják feladatuknak. Hamarabb közölnek gasztrokritikát. A digitális korszak sem igazán kedvez a klasszikus színikritikának, a fiatalok egyenesen múlt századi műfajnak, őskövületnek tartják. Most blogok vannak, art portálok, youtube, twitter.

Tehát egy gyors helyzetfelmérés után én úgy látom, hogy arról a fajta folyamatos, értő odafigyelésről és publikálásról, mint ami akár még egy évtizeddel ezelőtt is volt, ma már jobbára nincs szó. Miért? Az okok közül én a következő ötöt emelném ki:

  1. A digitális korszak embere nem kíváncsi a kritikára, nem viseli el a részletesen kibontott esztétikai érvelést, az 1600 karakternél hosszabb írást kevesen olvassák el.
  1. A napilapok nem tartanak igényt a színikritikára, nem érdekük megfizetni az alapos munkát, amikor bármilyen ostobasággal megtölthetik az oldalakat. Az olvasónak meg a jelek szerint mindegy.
  1. A színházak sem igazán pártolják a kritikát, tisztelet a kivételnek. Sőt, előfordult, hogy megkérték a főszerkesztőt, a lap ne közöljön többet bírálatot az előadásaikról; hirdetnek annyit, hogy figyelembe vegyék a kérésüket. Sietek kijelenteni, hogy nem Veszprém megyében történt. Hozzá kell tennem, hogy éles nyelvéről ismert külsős mogul írta azokat a bizonyos kritikákat, amelyek bosszantották a teátrumot. Az illető abból a kihalófélben lévő fajtából való, akinek a véleményét elolvasod, ha egyetértesz vele, ha nem, mert szellemes és szórakoztató.
  1. Az is tény, hogy egyre kevesebb a mazochista, aki hajlandó felvállalni ezt a hálátlan szerepet, mindazt, ami a színibírálattal jár – pláne vidéken, ahol másnap nagy eséllyel szembetalálkozik az utcán a rendezővel, a színésszel, akiről esetleg rosszat írt. Egyébként is egyre kevesebb az olyan ember, aki mintegy irodalmi szinten tudja megfogalmazni gondolatait. Kihal a szakma. Legutóbb Koltai Tamást temettük, és az a gyanúm, hogy vele együtt kihalt az a fajta széles körűen tájékozott, klasszikus műveltségű kritikus, aki minden előadást megnézett évtizedeken keresztül, aki betéve tudott minden drámaszöveget, emlékezett minden nagy színészi és rendezői teljesítményre, és aki számára elemi igény volt beszélgetni az olvasóval a látottakról, és végső soron tolmácsolni, elhelyezni az előadást egy bizonyos értékrendben, amelyet többek között ő épített ki. Intellektuális szükséglet volt számára a színházi előadások értékelése, nem ugródeszkának használta a kritikaírást, hogy előrébb jusson a társasági ranglétrán, hogy felfigyeljenek rá, mint egyes mai feltörekvők.
  1. A kritikának ma már nincs súlya, igazából nincs jelentősége. Legfeljebb néhány olvasó aláírásokat gyűjt a kritikus ellen, vagy a színházigazgató tiszteletét teszi a szerkesztőségben, mint föntebb már említettem. Szóval, a kritikus többé nem élet és halál ura. Ami rossz, mert irányadó vélemény híján nincs megbízható értékrend, nincs nivellálás, művésznek képzeli magát a legnevetségesebb dilettáns is, és nincs, aki helyretegye. Feltűnő, hogy a pocsék előadást ugyanolyan vastapssal díjazza a magyar közönség, mint a jót.

Azt készséggel elismerem, az sem volt egészséges, amikor olyan nagyhatalom volt egy-egy kritikus, hogy rettegve várták, mit ír. Miért nincs súlya a bírálatnak? Nyilván azért, mert olyan, amilyen. Ma többnyire háromféle színikritika jelenik meg a tömegmédiában: a) nagyon személyes vélemény, harsány megfogalmazásban (erre mondják a színészek, hogy: rosszindulatú firkász, aki a színházon vezeti le a feszültségét); b) a színház pr-szövege, kissé átfogalmazva; c) valami szürke, érdektelen okoskodás. Plusz néhány folyóirat, blog, amelyek átmentik a műfajt a 21. századba.

Már szinte hallom a véleményt, ez azért túlzás, mi az, hogy nincs kritika, hiszen például Veszprémben is most indult nemrégen a Séd kritikai folyóirat, amely éppen ezt a hiátust hivatott pótolni, tehát hogy vidéken is legyen értékelés. Igen, ki kellene nevelni a kritikusok új nemzedékét.

Milyen legyen a bírálat?

Én hiszek abban, hogy reflexióra szükség van, ameddig alkotás van, addig kritika is kell, hogy legyen. Autentikus bírálat nélkül igazán nem látja magát a színház.

Tehát értékelni kell, és ezzel együtt megörökíteni. De hogyan? Talán a legegyszerűbb és a leghatásosabb impresszionista bírálatot írni, ám éppen ezt a fajta ítéletalkotást szokták ócsárolni a tudományos, elméleti-esztétikai szemléletmódok képviselői. Koltai Tamás írt erről a dilemmáról nagyon őszintén Árnyék után kapkodunk című kötetnyitó vallomásában 1981-ben (Közjáték, Magvető 1986.) A Győri Balett Markó Iván-féle Mandarinja késztette erre a gondolatfolyamra. Annak ellenére, hogy nem balettkritikus, úgy érezte, írnia kell arról, amit látott, illetve arról, amit kiváltott belőle az előadás, s ami köszönő viszonyban sem volt a balettkritikusok véleményével. „Tudom, hogy itt a bökkenő. mert a hozzáértő kritikusok azt mondhatják, hogy nevetséges vagyok. Miért ír arról, amihez nem ért? Csakhogy én tényleg nem róluk, nem a balettről írok. Hanem a színházról, amihez értenem kellene. S ahogy ezt végiggondolom, megszáll a rémület. Mert tegyük föl, hogy csakugyan értek a színházhoz – az ellenszavazók most nagy segítségemre vannak –, s ebben az esetben rám éppúgy leselkedik a veszély, hogy dramaturgiai következetlenségeket, a kifejezéshez választott gesztusrendszert, reális és szimbolikus ábrázolási síkokat keresgélek ott, ahol az Élet és Művészet diadalmas találkozását kellene észrevennem. S nem tárgyiasult-e már a veszély – elnézést a képzavarért –, mint érzékszerveimre lesújtó Damoklész-kard? Nem voltam-e már számtalanszor vak, süket, érzéketlen a Megváltó Nagy Mű születésére, miközben esztétikai fogalmakkal bíbelődtem, elvont szabályokhoz méricskéltem a szabálytalanul áradó matériát, holt elméletek gátját állítottam az élet eleven árama elé? S újra fölrémlik Kosztolányi: ’Nyilván jobb a hangulat önkényét követni.’” Így érvel Koltai. Ugyanakkor azt is látja: „Tudom, hogy nehéz az impresszionista színibírálat létjogosultságát védeni ott, ahol legalább ugyanilyen szükség volna a kritika elméleti-esztétikai hadállásainak erősítésére. De fabatkát sem ér a legtudományosabb fölkészültség, ha nincs mögötte művészi érzékenység, ha száraz tételekkel, kimért szabályokkal közeledik a műalkotáshoz. A tökéletesen fölkészült ’impresszionista’ Kosztolányi, a költő Kosztolányi tudta ezt a legjobban. Hogy kritikusként is művésznek kell lenni. Hogy a kritika nem száraz esztétikai ítélet-végrehajtás, hanem olvasmány. Hogy az elméletek, elvek, esztétikák tisztelete nem a szakmai zsargon fitogtatásáról ismerszik meg.”

Hát igen, Élet és Művészet diadalmas találkozását kell észrevenni. Én is ezt keresem a színházi előadásban. Talán legjobban a kaposvári Marat/Sade-on tudnám elmagyarázni, mire is gondolok, amikor ezt mondom. Ez volt életem legmeghatározóbb élménye, a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztiválon (BITEF) láttam 1982-ben, nekem ott, akkor a lázadók és a mindenkori rugalmatlan, bebetonozott társadalmi rend, a kiüresedett, ostoba hatalom képviselőinek vitájáról szólt. Tehát akár a jugoszláv helyzetről is. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy Magyarországon egészen konkrétan az ’56-osok és a kádáristák vitája jön le belőle, és nem a napóleoni konszolidáció kérdései fogalmazódnak meg, mint az eredeti műben. Ács János rendező nem elmebetegeket, hanem lázadókat, úgymond deviánsokat állított színpadra, akik arról beszélnek, amiről mi is gondolkodtunk akkoriban. Az az elsöprő erejű, szenzációs játék, ami abból az előadásból áradt, ritkán fordul elő. Most láttam egy videofelvételt Urbán András maribori rendezéséről, a Drakuláról, amin az outsiderek, a lázadók, az örök vesztesek a balkáni kóló ritmusára arról énekelnek, hogy mindenki mindenkinek a  vámpírja, egyébként meg „fuck me Europe”. Ezt az előadást, úgy tudom, összességében lehúzta a kritika, de ez a rész nagyon-nagyon élő. Mintha Élet és Művészet találkozása lenne úgyszintén.

Gyilkos irónia

Régi filmekben látni, hogy a bemutató utáni reggelen egymás kezéből tépik ki az újságot a színészek, hogy elolvassák, mit írt a kritikus. Valóban ennyire érdekelné őket a véleménye? A színészek általában úgy nyilatkoznak, hogy nem olvasnak kritikát. Egyébként is, mit képzelnek egyesek, hogy két perc alatt, két mondattal földbe döngölik, amivel ők hónapokig dolgoztak?! Kifogásolni szokták a színészek még, és ebben, sajnos, van igazság, hogy az írás felét elviszi a darab átmesélése, pár mondat jut a rendezésre, a színészekről meg csupán annyit írnak, hogy jól megoldotta a szerepét, korrekt, szárnyaló, briliáns, vagy éppen hogy nem találja magát a szerepben, halvány, szürke stb.

Gyakran felmerül a kérdés, az előadás őre, tolmácsolója vagy éppen gyilkosa a kritikus? A vélemények eltérőek. Szerintem bárhogyan is van, szükség van folyamatos kommunikációra színház és közönség között, ez mindkét oldalt fejleszti és motiválja. Az olyan megfoghatatlan, illanékony művészetnél, mint a színház, különösen fontos a verbalizáció. Persze, ügyelni kell arra, hogy a kritikus esztétikai kritériumok alapján mondjon véleményt, legyen független szellemiség, őrizze meg a személyes integritását, ne legyen korrupt, ne legyen megvásárolható a véleménye egy jeggyel vagy egy vacsorameghívással.

Osztozik a színház sorsán?

Végül megkockáztatom a kérdést: lehet, hogy a színházzal együtt van válságban a kritika? Marina Abramovics világhírű performanszművész mondta, hogy a színház ideje lejárt, mert minden hazugság, minden hamis benne. Olyan, mintha. A performansz az igazi, mert igazi benne a kés és a vér is. Én is sokszor éreztem azt, hogy a köztes műfajok, például a performansz, a happening, a mozgásszínház néha többet mondanak nekem, mint egy musical vagy operett vagy klasszikus tragédia.

Fiatalon nehéz elfogadni, hogy nemcsak progresszív színház van, hogy léteznek tisztán csak szórakoztató műfajok, és komoly szakmai tudás kell azok műveléséhez is. Érett fejjel ez már  teljesen természetes. Ahogy az is, hogy a vidéki színházaknak sokféle igénynek kell megfelelni. Ami azonban nem kellene, hogy érdektelen előadásokkal, rutinos rendezéssel járjon együtt. Mert a szórakoztatás nem okvetlenül egyenlő a nívótlansággal. Itt azonban már olyan témához értem, ami egy külön cikk témája lehetne: milyen körülmények között működnek a vidéki (nép)színházak? Nem kerülhetők meg a finanszírozás ellentmondásai, a közönség ízlése. Föl kell tennünk a kérdést, hogy valóban felborult-e az értékrend, és a rossz ízlés kerekedett felül? Lehet, ezzel kellett volna kezdeni?