Author Archives: viktoria

Új Symposion: konferencia-felhívás

Új Symposion: konferencia-felhívás

 

[Szét]tördelt hagyományok – Szövegszervező vizualitás az Új Symposionban

  1. március 9., Szentendre, Ferenczy Múzeumi Centrum – Ferenczy Múzeum

 

Jelentkezési határidő: 2018. február 7., éjfél

Jelentkezni a konferenciára egy, szóközökkel együtt max. 2.000 karakter hosszúságú absztrakt beküldésével lehetséges. (A távolabbról érkező előadóknak szükség esetén tudunk Szentendrén szállást biztosítani.)

Az absztraktokat a következő címekre kérjük megküldeni:

Szilágyi Zsófia Júlia, az Irodalmi Osztály vezetője, julia.szilagyizsofia@muzeumicentrum.hu

Véri Dániel, tudományos titkár, daniel.veri@muzeumicentrum.hu

Az absztraktok elbírálásának határideje: 2018. február 10.

Az elbírálást a Ferenczy Múzeumi Centrum munkatársai végzik. A nyertes absztraktok szerzői előadást tartanak a konferencián, számukra a múzeum tiszteletdíjat fizet, amelyről szerződést köt az előadókkal.

 

Az Új Symposion című vajdasági folyóirat történetét, értékeit, értékteremtő törekvéseit, grafikai és látványfrissességét bemutató kiállításhoz (Ferenczy Múzeum, 2018. február 10. – 2018. április 27.) kapcsolódóan hirdetjük meg a Néző·pontosítás konferenciasorozat következő konferenciáját [Szét]tördelt hagyományok – Szövegszervező vizualitás az Új Symposionban címmel. Az Új Symposion történetét, irodalmi és képzőművészeti hozadékát, eredményeit feldolgozó kiállítás Magyarországon eddig háttérbe szorult, kevéssé ismert és feldolgozott témát jár körül (kurátor: Szilágyi Zsófia Júlia).

A lapban erősen jelentkező, tágan értelmezhető vizualitást tematizáló címmel összhangban célunk a lap és a hozzá kötődő szerzők, szerkesztők, elméleti szakemberek, képzőművészek munkásságát nemcsak az irodalom, irodalomelmélet, hanem a művészettörténet felől is tanulmányozni. Fontosnak tartjuk a folyóiratnak és a hozzá kapcsolódó nemzedékeknek éppen azt a sajátosságát kiemelni, ahogyan a kép és szöveg egymást erősítve, sajátos szimbiózisban teremtett egyedi, új lehetőségeket.

 

Olyan előadásokat várunk, amelyek

  • a vajdasági magyar irodalom meghatározó orgánumát a magyarországi irodalom- és művészettörténet kontextusában vizsgálják
  • az Új Symposiont mint kezdeményező, a vajdasági és jugoszláviai kortárs művészetet támogató, elősegítő, a vizuális, multimediális tendenciákat erősítő műhelyként mutatják be
  • az Új Symposionnal párhuzamos, rokon törekvésű lapokat, folyóiratokat és kapcsolataikat vizsgálják
  • az Új Symposiont támogató, ahhoz csatlakozó, kevésbé ismert képzőművészek, művésztelepek, művészcsoportok lapbeli recepcióját ismertetik
  • az Ifjúsági Tribün és az Új Symposion szerkesztőségének együttműködését, törekvéseiknek átfedését térképezik fel
  • az folyóirathoz kapcsolódó irodalmi, és/vagy képzőművészeti alkotókat/alkotásokat mutatnak be

 

A konferencia megvalósulását az NKA támogatja.

 

Néző·pontosítás konferenciasorozat

A Ferenczy Múzeumi Centrum Irodalmi Osztálya a Szöveg és kép viszonyának újszerűsége a régi Mozgó Világ folyóiratban (1975—1983) című rendezvényével 2017-ben elindította a Néző·pontosítás című konferenciasorozatát, melynek alapvető szempontja, hogy mindig még élő, látogatható kiállításhoz kapcsolódóan kerüljön megrendezésre. Az irodalommal párhuzamosan a vizuális művészetek, az intermediális kérdésfeltevések felé nyitott kiállításokhoz igazítva, a megvalósulás aktualitását kiaknázva a konferenciák tematikája is szöveg és vizualitás kapcsolódásának, egymásra hatásának, érintkezésének, közös törekvéseinek a vizsgálata.

 

Séd – 2017. tél: „Szépövű Laroknak Szent Kehely öntsön italt!” Római kori háziszentély a Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményéből

Szinte hihetetlen, és mégis igaz! A 20. század elején nemesi címet szerezhetett átadójának egy nagy jelentőségű műtárgyegyüttes. Hogy miként és melyik műtárgycsoportról van szó, nézzük az alábbiakat!

 

Kik is voltak a címben megidézett Larok (lares)? Az ókori lexikonok szerinteredetileg az elhunytak jó szellemei, akik törődtek a családdal a ház falain belül és kívül is. Minden háznak megvolt a maga házi védőistene, lar familiarisa, amelynek szobrát legtöbbször a ház központjában, az atriumban kialakított szentélyfülkébe állították, más, a lakók által különösen tisztelt istenszobrok és az áldozathoz szükséges tárgyak társaságában. Meghatározott napokon havonta vagy különleges alkalmakkor (születésnap, nagykorúvá válás, házasságkötés, hosszú útról hazatérés stb.) áldozatot mutattak be, amelynek során megkoszorúzták a háziszentélyben (larariumban) felállított szobrokat, kalácsot, mézet, tömjént, a fogyasztott étel egy részét és bort áldoztak nekik.Utóbbiakra Ovidiusnál, a címadó soron kívül is találunk utalásokat: „Jó rokonok, tömjént áldozzatok isteneinknek!” vagy „Hozzatok ennivalót!hálátokat ez bizonyítsa!”

1906-ban a gic-hathalmi uradalom nagydémi földjeinek egyikén szántás közben több darabból álló háziszentély-garnitúra látott napvilágot. Ahogy lenni szokott, a tárgyak egy részét széthordták. Az először letétként, majd 1914-ben véglegesen a veszprémi múzeum tulajdonába került tárgyak közül (két bronzszobor, bronzkancsó, három bronzmécses, bronzfedő, bronzserpenyő) a veszprémi múzeum 1955-ben készült nyilvántartásába már csak egy bronz Lar-, egy bronz Apollo-szobor, egy bronztál(=bronzserpenyő), egy bronzkancsó és két bronzmécseskerült (leltári számuk: 55.187.1-6, a mécsesek sajnos már csak másolatban). A múzeumi átadásnakazonban ára volt. A birtok bérlője, a Frankl család ugyanis nemesi előnevet kívánt ezzel a gesztussal magának szerezni, amelyet meg is kapott. A „széphelyi” előnév találó, beszédes névválasztás volt, mert valóban szépnek tekinthető az a hely, ahol ennyi „szépség” előkerült.

A posztamensen álló két, 24 és 33,5 cm magas bronzszobrocska, a lararium többi darabjával együtt nem hiába a veszprémi múzeum legféltettebb leletegyüttese. A magas művészeti értéket képviselő, az 1. század elején, első felében készült Lar- és Apollo-szobrocskát egy lovagrendű család hozhatta Itáliából. Otthonát a nagydémi Répásközte-dűlőben építhette fel, amelynek háziszentélyéta II. században kancsóval, tállal,mécsesekkel és az azóta eltűnt tárgyakkal egészítette ki.

A lovagrendű családra éppen a Lar szobrocska két vékony csíkkal díszített alsó inge, tunicája utal. Bal vállát fedő köpenye derékon megkötött. Fején babérkoszorú, lába állatbőrrel fedett. Baljában (a család javára) bőségszarut tart, jobbjában tálka lehetett.

Apollo isten szobrocskájának öltözete mindössze egy tegeztartó(?) szíjból áll. Legfőbb ékessége felül két tincsbe rendezett haja. Jobb kezében áldozati csészét tart, bal kezében lándzsa lehetett.

S hogy kit is tiszteltek Apollóban? A szép, fiatal ifjúként ábrázolt sokoldalú isten megtestesítette a fényt, ő volt minden szépnek és jónak, jogszerűségnek, a költészetnek, a zenének istene, lelkesítő, látnoki tehetség. Hozzá (is!) könyörögtek betegség idején, ahogy Tibullus versében is:

„Jöjj el Apolló, s űzd el a zsenge leány nyavalyáját,

 kórok hosszú hajú, büszke-nagy istene, jöjj!

Higgy nekem és tüstént gyere – nem bánod meg, Apollo:

 illesd orvosló ujjal a kedvesemet.

Add, hogy sápadt tagjait orvul láz ne apassza,

 és foltos se legyen bőre, a szép-halovány,

és ami baj még vár s ami bútól fél a szivünk még,

 hordja a tengerbe friss habu, fürge folyó.”

(Kardos László fordítása)

 

A háziszentély-garnitúra többi tárgyának funkcióját könnyű elképzelnünk. Az italáldozatnál használták a kancsót, a tálba az isteneknek szánt ételek kerültek, a mécsesek pedig a fényt biztosították, s távol tartották az ártó szellemeket.

 

Palágyi Sylvia

 

Válogatott irodalom:

Ovidius (Publius Ovidius Naso): Római naptár – Fasti II, 631., 633., 634. Ford.: Gaál László.Helikon Kiadó 1986. [Prométheus könyvek 12.]

Tibullus(Albius Tibullus) 4,4. Ford.: Kardos László. In: Tibullus, Propertius, Ovidius versei. Sziget Könyvkiadó, Budapest, 2000.

  1. Thomas Edit: A nagydémi lararium. Veszprém, 1965.

Dax Margit – Éri István – Mithay Sándor – Palágyi Szilvia – Torma István: Magyarország Régészeti Topográfiája 4. Veszprém megye régészeti topográfiája. A pápai és zirci járás. Akadémiai Kiadó, Budapest 1972.169.

Palágyi Sylvia katalógusszövege. In: Térjünk a tárgyra!–Get on to the Object!. Kiállítás a Laczkó Dezső Múzeum alapításának 100. évfordulójára. A katalógust szerk.: Tóth G. Péter – Schleicher Vera. Veszprém, 2003., 58–59.

 

Séd – 2018/1. (előzetes)

A szemünk előtt

Martsa István: Házaspár (bronz, 1973/1998) Veszprém, Kórház utca

 

Ha az ember célirányosan keres egy-egy köztéren álló szobrot, gyakran jár úgy, hogy csalódik végül. Nem amiatt persze, hogy ami a szeme elé tárul, nem egyezik azzal az elképzeléssel, amit a szoborról előzőleg kialakított, hanem azért, mert történetesen semmi nem tárul a szeme elé. A szobrot lebontották, jobb esetben valahová máshová helyezték, nincs a helyén; az épület, amely előtt állt, funkciót, tulajdonost váltott, esetleg a szoborhoz hasonlóan végleg eltűnt. A tájolás a Köztérképen (ami legfőbb támpontomnak számít az ilyen szoborkereséseknél) valamilyen ok miatt pontatlan, hiába jelzi ki az okostelefonon most már könnyen használható alkalmazása, az a bizonyos szobor az égvilágon nincsen sehol. Sokéves tapasztalatom, hogy a legkevésbé hatékony segítséget ilyen esetekben a környékbeli járókelők jelentik. Aki hosszú éveket vagy egész életet töltött el valamilyen szobor szomszédságában, olyannyira magától értetődőnek veszi a létezését, a látványa annyira beleivódott a mindennapjaiba, hogy még ha egy sarokra állunk is tőle, félig szinte látjuk, gyakran akkor sem tud biztos információval szolgálni a helyéről. Hát még ha tíz, tizenöt vagy akárhány éve az a szobor nincs is a helyén.

Majdnem ez fordult velem elő, a hiány miatti csalódás Martsa István szobrának keresésekor, pedig amikor tavaly késő tavasszal Veszprémben jártam, értő kalauzom is akadt Pintér Viktória, a Séd kiváló munkatársa, a lap akkori mindenese személyében. De hiába térültünk-fordultunk, a Házaspár csak nem akart mutatkozni. Tanácstalanok voltunk. Kétszer is végigjártuk a Kórház utcát, és sehol nem találtuk a szobrot. Kétalakos kompozíció, a szokásos 5/4-es méretaránnyal kalkulálva annak nem kis helyet kell elfoglalnia. Ha itt volna, a helyén volna, tényleg a Csolnoky Ferenc Megyei Kórház főbejárata előtt állna, már réges-rég észre kellett volna vennünk. Amikor magamban éppen feladtam, hogy ráakadjunk, arra gondolva, hogy hiába kérdezünk bárkit is, nem fog tudni segíteni, abban a minutában pillantottuk meg, karnyújtásnyira, nem is ez a pontos szó, fejemelésnyire tőlünk. Végig ott ólálkodtunk körülötte, az orrunk előtt volt, éppen csak ki nem szúrta a szemünket. És hirtelen eszembe ötlött a már említett Köztérkép-oldal a szoborról szóló leírásának az egyik mondata: első látásra meglepetést fog okozni.

És valóban, a szobrot egyetlen erős gesztus, egyetlen hangsúlyos szobrászati ötlet uralja. A szobor a kórházépület hosszant elnyúló homlokzatánál, szemből nézve a jobb oldalon áll, a Kórház utcáról a főbejárat felé vezető lépcsőfeljáró mellett, a rézsútos gyepen, zöld bokrokkal körülvéve, hófehér, magas, 140 centis, nyúlánknak ható mészkő talapzaton, de a rajta álló kétalakos bronzszobor mindössze 88 centi magas. Ez a váratlanul kicsi méret okozza a meglepetést. Nem két, két és fél méteres tehát, ahogy ez a hasonló, egy épület vagy intézmény funkcióját hirdető díszítőszobroktól a korszakban megszokott. De nem is kisplasztika; kisméretű, a kisplasztikánál kétszer, két és félszer nagyobb, ám teljes értékű köztéri szobor. Méretéből semmiféle ünnepélyes pátosz, a fennhéjazás aurája vagy a megközelíthetetlenség benyomása nem következik, éppen ellenkezőleg, ez a méret azonnal gondolkodásra készteti és a szobor saját világába, önmaga tematikus problémájába, hétköznapiságába rántja be a nézőt. A szemünk előtt folyik, történik az egész.

A kompozíció fiatal emberpárt, az időtlen jelenkornak megfelelő modern öltözetbe bújtatott nőt és férfit ábrázol, alighanem még gyermektelen házaspárt. A férj a kardigánját segíti fel a várandósságának úgy az ötödik-hatodik hónapjában járó feleségére. A már kismamásan rövidre vágott hajú nő két karját felemelve hátat fordít a kardigánt a kezében tartó férfinak, a szobor azt a pillanatot örökíti meg, amikor a kardigán még nem érinti, nem takarja be a nőt, a ruhadarab nagyjából félúton van kettejük között, de a felsegítő, a két vállat végül majd megerősítésként megölelő mozdulat már észrevehetően elindult. Igen fontos a két figura távolba, máshova meredő tekintete. Nem egymásra vagy a köztük játszódó mozdulatra figyelnek, hanem el, valahova a messzeségbe kalandoznak, a néhány hónap múlva elérkező jövőbe, örökre megváltozó életükbe, amikor már mindig, minden alkalommal hárman lesznek, ők, a felnőttek és a gyerek, és a felnőttségüket a gyerek világrajöttének köszönhetik. Esetleg azon tűnődnek, amit a vizsgálatot az imént lefolytató kezelőorvos mondott a kismamának. És ez a fajta konfabuláció, a történet továbbgörgetése szinte vég nélkül, egészen egy fél regényig folytatható, anélkül, hogy túllépnénk azokat a kereteket, amelyeket ez a hallatlanul egyszerű, pontos, realista, a szemmagasság jóvoltából minden apró rezzenésében könnyedén áttekinthető narratív szobor megszab. Egy pillanatra játsszunk el a gondolattal, képzeljük el a szobrot ugyanebben a térben, ugyanezen a talapzaton fejmagasság fölött, két és fél méteres nagyságban: az egész ócska lenne és elkoptatottnak hatna, saját korának mára idejét múlt szülötteként. Kicsinységében, aprólékos valóságosságában viszont a szobor ma is él, könnyen felismerhető jelenete a mostani járókelőhöz ugyanúgy szól, mint azt első felállításakor, 1973-ban tette, és a redukált méret az idők során nem vált groteszkké, ironikussá vagy nevetségessé.

A Házaspár úgyszólván emblémája Martsa István (1912–1978) rendszerint a humanista figurativitás címkéjével jelölt művészetének. Szobrászi karrierjét viszonylag későn, a második világháború után, már felnőtt fejjel kezdte, Vigh Tamás mellett alighanem legközelebbi tanítványa volt az akkor főiskolai katedrával rendelkező Ferenczy Béninek, egész életműve, akárcsak mesteréé, a szabatos emberábrázoló szobrászat igézetében jött létre. Amúgy a Házaspár ritka, de azért itt-ott másoknál is előforduló méretjátéka sem teljesen véletlen: Martsa pályáján többször is megtörtént, hogy a nagyméretű köztéri szobor elkészítése után, annak tanulságaival felvértezve fogott neki a kisplasztikai változat megformálásának. (A méretjátékra a legjelentősebb példám egyébként Lesenyei Márta gyönyörű, panoramikus Budapest-allegóriája, a Kilátókő-szobor 1982-ből, a gellérthegyi víztározónál.) A Házaspár olyan rendhagyó szobor, ahol nem volt „nagy” verzió, pontosabban ez a kicsi veszprémi szobor a „nagy” szobor, a „szobor”.

És ha az elején ennyit beszéltem áthelyezésről, eltűnésről, máshollétről, a szobor történetéhez hozzátartozik, hogy eredetileg, 1973-ban a régi kórházépület belső udvarában, a szülészet bejáratánál állították fel. A fiatal nő domborodó hasa így közvetlenebbül árulkodott a helyről, ahol a szobor állt és ahova alkotója elképzelte. Jelenlegi helyére a kórház az 1990-es évek második felében lezajlott rekonstrukciója után, 1998-ban tették. És jó, hogy így történt: emlékeztet rá, hogy a kórházban nem csak betegségektől sújtottan, megtörve, összezuhantan fordulunk meg, hanem az új élet, az új kezdet, a gyógyulás illékony reményével is. Vesszük a kabátunkat, és elindulunk kifelé,  hiszen minden a legnagyobb rendben van. És ezen még a József Attilától ismert tudásunk se kisebbít, hogy akit anya szült, mind csalódik végül. Csakis úgy lehetséges az élet, ha erről egy időre, úgy ötven-hatvan évre megfeledkezünk.

Csuhai István

Folyóirat-követők

Az eseményen az előző havi folyóiratokat szemlézzük. Beszélgetünk fontosnak gondolt jelenségekről, jó/rossz írásokról, folyóirat-kultúráról, olvasmányélményekről.

Az esemény mindenki számára nyitott, aki szívesen olvas irodalmi- és művészeti folyóiratokat.

Első találkozás helyszíne: Eötvös Károly Megyei Könyvtár, 2. emelet
Időpontja: 17 óra

A szegedi Hajnóczy Péter Hagyatékgondozó Műhely bemutatkozása Műhelybeszélgetés Hajnóczy Péterről és műveiről

A szegedi Hajnóczy Péter Hagyatékgondozó Műhely bemutatkozása
Műhelybeszélgetés Hajnóczy Péterről és műveiről

CSERJÉS KATALIN
GÉCZI JÁNOS
MÉSZÁROS SÁNDOR
NAGY TAMÁS
REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS
TÖMÖRY PÉTER
TÓTH PÉTER


Helyszín: Vár u. 39., Szitár Katalin terem (W105)
Időpont: 2016. november 28., hétfő, 18 óra

Az eseményt az NKA támogatja!